nem kapok szikrát

Ma szokás szerint odanyomultam a moziban a jegyszedőkhöz, hogy akadnak-e esetleg megmaradt filmes plakátok, poszterek. Ők meg már tanácskoztak is, hogy igen, jaj, hol is vannak, aztán szinte egyszerre gyúlt lámpa a fejükben, hogy ó, hát azok nincsenek. Hiszen egy pár hete már minden digitális.....
Nos, amin én ekkor keresztül mentem, azt talán a Hatodik érzék ominózus végéhez tudnám hasonlítani... megfordult velem a világ, és hirtelen minden összeállt. Napokkal ezelőtt jártam ott a WestEndben Thor: The Dark Worldöt nézni, és a durván nagy sorban álldogálva az asgardi haverkáimmal, hosszú percekig pislogtunk azokra a bekeretezett, szép dolgokra, amiket én a szokásos, hátulról szépen megvilágított posztereknek hittem, és nem esett le, hogy az monitor. Mind monitor. Nem egy plakát az üveg mögött.  Nem. Hanem mind-egy-szálig-képernyő...

Habár frankón nem térek azóta se magamhoz, de ha egy kicsit sikerül épp tisztán gondolkodnom, akkor az jár a fejemben, hogy különben én ennek örülök. Örülök neki, mert mindig is ott nyáladzottam a mozitermek előterébe ezekre a poszterekre, és belesajdul a szívem, hogy úgyse lesznek az enyémek, mert vagy kidobják, vagy a királyabb darabokat úgyis elmarják előlem. Mostantól azonban azzal a megnyugtató tudattal csodálhatom őket, hogy HD minőségben nekem is otthon ülnek a gépemen, szóval nem nagy kunszt.  DIGITÁLIS PLAKÁTOKAT MINDENHOVA!

i have all these bro feels now

Nagyon imádom, ha emberek egymásra találnak. Ha olyan egységet alkotnak, amire öröm ránézni, és amitől úgy érzed, a helyén van a világ. Mindegy, hogy Ők ketten rokonok, szerelmesek, testvérek, barátok, munkatársak. Csak látod rajtuk, hogy jól érzik magukat egymás mellett. Hogy a másik mellett a helyükön, elemükben vannak. Hogy jobbá teszik egymást. Na nekem ilyen Chris Hemsworth és Tom Hiddleston.

Anno nagyon vártam az Avengers filmet, de nem követtem annyira nyomon a promokat és a premiereket. Utólag néztem vissza minden ilyen eseményt, és nagyon örültem, amikor együtt láttam az asgardi tesókat. Aztán volt egy nagy szünet, legalábbis nekem annak tűnt. Akkor jöttem rá, hogy mennyire annak tűnt, amikor a Vasember 3 premierjén találkoztak, és jól meglapogatták egymást. Ennyi volt a jelenet, de engem legalább olyan baromira feldobott ez a dolog, mintha én találkoztam volna valami régen látott baráttal. Most pedig, így a Thor: The Dark World premierek alkalmával - férfiasan megvallom - egyszerűen néha spontán bekönnyezek, amikor meglátok róluk egy-egy közös fotót vagy interjút. Egyszerűen elöntenek a bro feelek... but it's good for me! I like it! ANOTHER!

come at me bro

Chris Hemsworth and Tom Hiddleston @ Thor: The Dark World premiere

összeértünk

Van az úgy, hogy valaminek annyira meg akarod adni a módját, olyan keretet szánsz neki, hogy addig halogatod, mígnem újra és újra azon kapod magad, hogy még nem tetted meg, és már szinte el is felejtetted, hogyan is akartad pontosan, és miért húztad idáig. Na valahogy így vagyok én a Kristóffal való találkozásom megörökítésével. De majd most...

2011 októbere. Lélekbonbon dedikálás. Kissé éppen a halálomon voltam valami betegség miatt, de úgy éreztem, most már muszáj összefutnom Kristóffal, így hát összekapartam magam, és nekivágtam a városnak. Azt hiszem, elsőként érkeztem, és bár csakhamar hosszan kinyúlt a sor a Batthyányi téri csarnok Ulpius -ház könyvesboltjából, de meglehetősen derűs és családias volt a hangulat. Mikor sorra kerültem, Kristóffal rögtön felismerően egymásra mosolyogtunk, és ahogy odasétáltam hozzá, magához ölelt. Kissé meglepetten és félszegen, de boldogan öleltem vissza, és részemről hasonlóan félszegen, kissé esetlenül folytatódott a beszélgetésünk is, miközben aláírta a könyvemet.

Megdicsérte a Nightmare before Christmas táskámat, és nagyon röpkén belementünk személyes témákba, de szerintem ott a helyszínen sem tudtam már, miket felelek, mondok, kérdezek, nem hogy így utólag. Tökre kómás voltam, meg beteg és gusztustalan, de úgy láttam, Kristóf így is szeret.* Elég az hozzá, hogy beszélgettünk egy keveset, aztán átadtam a lehetőséget a következőnek, és leültem a bolt előtt egy padra, beleolvasgatva a kötetbe, meg persze nézelődve, figyelve a dedikálás további menetét.

Alapvetően az az "elsőként érkezem és utoljára távozom" típus vagyok. Szeretem teljesen magamba szívni az események légkörét, mindent megfigyelni, mindennek tanúja lenni. Így hát már nagyon kevesen maradtunk, mikor én még mindig ott ücsörögtem, erőt merítve a hazafele útra, meg hát élvezve a közeget még.

Kristóf is elindult végül néhány ismerősével, és ahogy észrevett ott üldögélve, ráköszöntünk egymásra búcsúzóul. Csak pislogtam utána jólesően, Ő pedig néha hátratekintett rám, aztán ahogy a mozgólépcsőre állt, már le se vette rólam a szemét és én se róla. Csak néztük egymást, míg Ő alá nem bukott a látóhatáromon.

Tényleg nem igazán emlékszem, milyen párbeszéd folyt köztünk pontosan, és még sok minden másra sem, de erre az utolsó pár pillanatra annál inkább. Itt van előttem tisztán és élesen. Ha más nem is lett volna, már ezért megérte. Hiszen ez volt a lényeg. Beszélni beszélünk mi úgyis a neten, megosztjuk a gondolatainkat, tartjuk a kapcsolatot, de arra, hogy egymás szemébe nézzünk, egymás közelében legyünk, ekkor volt lehetőség, és mi éltünk is vele.

Ez volt hát az én régóta őrzött lélekbonbonom mára.

*Igazából szerelem