viszonyok

annyira fura, amikor elkezdek beszélni valakiről, és megkérdezik tőlem: Ő kicsodád? rá kellett jönnöm, hogy rengeteg olyan ember van az életemben, akiket nehezen tudnék kategorizálni, és kimondani rá, hogy mondjuk haver, barát, jó ismerős, a család barátja, a szüleim ismerőse és a többi... akkor jöttem rá erre végleg, amikor Dol megkérdezte: kicsoda nekem Melis Tomi? és rádöbbentem, hogy ezt nem lehet két szóval elmondani. hiába mondanám, hogy a szomszéd házban lakott, vagy hogy az anyukáink jóban vannak, vagy hogy angolra tanítottam jó ideig. mindez közel sem fed le semmit, még akkor se, ha ezeket mind elsorolom. vagy mikor megkérdezik: kik a Kövesiék? ha muszáj, azt mondom anyukámék barátai, és végül is így a családunk barátai, de... hiába számít a barát szó erősnek nálam, ez sem fed le a világon semmit. akár Melis Tomit, akár Kövesiéket, akár Csizmadiáékat, akár Szilvikét, akár Rita kisasszonyt, akár az rlroxfortosokat, akár a fanficeseket, akár a bagolyköveseket, akár az rjleseket és még sokakat vagy ismerem, amióta az eszemet tudom vagy éppen hamar az életem szerves részévé váltak. az életem részei, még akkor is, ha hónapokig nem látom őket. nem tudok róluk se kettő, se három, de még száz szóban sem nyilatkozni, mert még ezzel is csak a nagy semmit mondanám el. hiába aggatnám Őket tele címkékkel, hiába próbálnám leírni Őket bárhogy. alig derülne belőle ki valami. egyedül azzal tudnám jellemezni Őket, ha történeteket kezdenék mesélni. közös sztorikat, anekdotákat. és nem is az árulná el a legtöbbet, amit mesélek, hanem ahogyan mesélem.

miért kell mindent felcímkézni? miért van az, hogy az embereket főleg a kategóriák érdeklik? ki Ő Neked? kicsodád? nem tudom. ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. és azon tűnődöm, hogy komolyan a legtöbb embernek ennyire könnyen megy elmondani valakiről, hogy kije az illető? és baj-e, ha nekem ez nem megy, vagy éppen az-e a baj, ha neki ennyire sima ügy? az én életem a zavaros vagy az Ő élete felszínes? valószínűleg egyik se, hiszen ezek is csak címkék. és hát kinek a pap, kinek a paplan. annyi a gond, hogy úgy tűnik, nekem magyarázkodnom kell. attól, hogy annyiszor voltunk sokan egy helyen, hogy a családom mindig is nyitott volt mindenki felé, és hogy nálunk mindig mindenki -habár mindenkinek megvolt a maga helye, feladata és szerepe- egyenlő volt, tényleg furcsa és érthetetlen lettem a társadalmunk számára? attól, hogy nem kategorizálom a kapcsolataimat, kiesem a körből? a párkapcsolatokról már ne is beszéljünk... van barátod? van barátnőd? és ha azt mondod, nincs, megsajnálnak és elkönyvelik, hogy magányosan tengeted napjaidat a kihűlt ágyadban. pedig hát... *szemöldök húzogat* na mindegy.