Dán dolgok - Ne hidd, hogy különleges vagy!

Aksel Sandemose (dán-norvég író) egy 1933-as szatírájában vetette papírra Jante-törvényét (Janteloven), amelyben magát a skandináv néplélek esszenciáját igyekezett megfogni. A törvény szerint:

1. Ne hidd, hogy különleges vagy!

2. Ne hidd, hogy vagy olyan jó, mint mi!

3. Ne hidd, hogy okosabb vagy nálunk!

4. Ne képzeld, hogy jobb vagy nálunk!

5. Ne hidd, hogy többet tudsz, mint mi!

6. Ne hidd, hogy fontosabb vagy nálunk!

7. Ne hidd, hogy bármiben is jó vagy!

8. Ne nevess rajtunk!

9. Ne hidd, hogy bárki is törődik veled!

10. Ne hidd, hogy bármit is taníthatsz nekünk!

Amilyen bizarrul és keményen hangzik mindez (hiszen alapvetően amolyan viccnek, szimpla görbe tükörnek szánták), lényege kiválóan visszaadja, itt Dániában és többi északi országban hogyan tekintünk a világra és egymásra. Mert nem az a fontos belőle, hogy te egy senki vagy, hanem az, hogy mindenki ugyanolyan valaki, mint te. De hogy miként is mutatkozik meg ez a hétköznapokban például?

Mindenki mindenkire rámosolyog az utcán, arra való tekintet nélkül, ki mit visel, ki melyik épületből lépett ki, ki melyik üzletbe megy be, ki milyen korú, nemű, alkatú, hovatartozású, ki milyen korlátozott mozgásában vagy más egyébben, ki mennyire jómódú, ki milyen nyelvet beszél, ki milyen tisztet tölt be stb. Mert miért ne tennénk? Miért ne mosolyognánk rá arra, akivel találkozunk?

Sokféle dán háztartásban megfordultam már, és -őszintén- nem különböznek számottevően. Nincs milliárdos, arannyal borított luxusvillája a tehetősnek és nem omladozik az otthona a szegényebbnek. Eleve nincsen jelentős társadalmi szakadék, mindenki egy kellemes szinten él. De még ha valaki olyan helyzetben is van, hogy csilliárdokat keres, nem fogod látni minden nap más sportkocsival repeszteni vagy pofátlanul drága órákkal a csuklóján villogni. Ha mégis van valakinek efféle ingósága, nem vág fel vele. Csak viseli, használja, de nem ez fogja meghatározni. Nincs flancolás, nincs kivagyiság. Mindenki észszerűen és módjával él.

Ha a munkahelyemen szembe találja magát a menza ajtajában egy fehéringes marketinges és egy kicsit koszos munkaruhás raktári dolgozó, a fehéringes mosolyogva lép hátrébb, tárja ki az ajtót a raktári dolgozónak, hogy parancsoljon, csak utána. És vice versa. 

Mert senki sem ér többet a másiknál. Senki sem tartja magát előrébb valónak és fensőségesebbnek, csak azért, mert többet keres, mert fehér a bőre, mert ki van öltözve, mert a többséghez tartozik, mert fitt, mert házas, mert gyereke van, mert szép helyen lakik, mert karcsú, mert diplomás, mert vezetői szerepben van... Kit érdekel? Itt senkit. Mind csak emberek vagyunk. Nem különbek és jobbak a másiknál. És pontosan így vagyunk ugyanannyira jók és elegek és értékesek.