nem kapok szikrát

Ma szokás szerint odanyomultam a moziban a jegyszedőkhöz, hogy akadnak-e esetleg megmaradt filmes plakátok, poszterek. Ők meg már tanácskoztak is, hogy igen, jaj, hol is vannak, aztán szinte egyszerre gyúlt lámpa a fejükben, hogy ó, hát azok nincsenek. Hiszen egy pár hete már minden digitális.....
Nos, amin én ekkor keresztül mentem, azt talán a Hatodik érzék ominózus végéhez tudnám hasonlítani... megfordult velem a világ, és hirtelen minden összeállt. Napokkal ezelőtt jártam ott a WestEndben Thor: The Dark Worldöt nézni, és a durván nagy sorban álldogálva az asgardi haverkáimmal, hosszú percekig pislogtunk azokra a bekeretezett, szép dolgokra, amiket én a szokásos, hátulról szépen megvilágított posztereknek hittem, és nem esett le, hogy az monitor. Mind monitor. Nem egy plakát az üveg mögött.  Nem. Hanem mind-egy-szálig-képernyő...

Habár frankón nem térek azóta se magamhoz, de ha egy kicsit sikerül épp tisztán gondolkodnom, akkor az jár a fejemben, hogy különben én ennek örülök. Örülök neki, mert mindig is ott nyáladzottam a mozitermek előterébe ezekre a poszterekre, és belesajdul a szívem, hogy úgyse lesznek az enyémek, mert vagy kidobják, vagy a királyabb darabokat úgyis elmarják előlem. Mostantól azonban azzal a megnyugtató tudattal csodálhatom őket, hogy HD minőségben nekem is otthon ülnek a gépemen, szóval nem nagy kunszt.  DIGITÁLIS PLAKÁTOKAT MINDENHOVA!

i have all these bro feels now

Nagyon imádom, ha emberek egymásra találnak. Ha olyan egységet alkotnak, amire öröm ránézni, és amitől úgy érzed, a helyén van a világ. Mindegy, hogy Ők ketten rokonok, szerelmesek, testvérek, barátok, munkatársak. Csak látod rajtuk, hogy jól érzik magukat egymás mellett. Hogy a másik mellett a helyükön, elemükben vannak. Hogy jobbá teszik egymást. Na nekem ilyen Chris Hemsworth és Tom Hiddleston.

Anno nagyon vártam az Avengers filmet, de nem követtem annyira nyomon a promokat és a premiereket. Utólag néztem vissza minden ilyen eseményt, és nagyon örültem, amikor együtt láttam az asgardi tesókat. Aztán volt egy nagy szünet, legalábbis nekem annak tűnt. Akkor jöttem rá, hogy mennyire annak tűnt, amikor a Vasember 3 premierjén találkoztak, és jól meglapogatták egymást. Ennyi volt a jelenet, de engem legalább olyan baromira feldobott ez a dolog, mintha én találkoztam volna valami régen látott baráttal. Most pedig, így a Thor: The Dark World premierek alkalmával - férfiasan megvallom - egyszerűen néha spontán bekönnyezek, amikor meglátok róluk egy-egy közös fotót vagy interjút. Egyszerűen elöntenek a bro feelek... but it's good for me! I like it! ANOTHER!

come at me bro

Chris Hemsworth and Tom Hiddleston @ Thor: The Dark World premiere

összeértünk

Van az úgy, hogy valaminek annyira meg akarod adni a módját, olyan keretet szánsz neki, hogy addig halogatod, mígnem újra és újra azon kapod magad, hogy még nem tetted meg, és már szinte el is felejtetted, hogyan is akartad pontosan, és miért húztad idáig. Na valahogy így vagyok én a Kristóffal való találkozásom megörökítésével. De majd most...

2011 októbere. Lélekbonbon dedikálás. Kissé éppen a halálomon voltam valami betegség miatt, de úgy éreztem, most már muszáj összefutnom Kristóffal, így hát összekapartam magam, és nekivágtam a városnak. Azt hiszem, elsőként érkeztem, és bár csakhamar hosszan kinyúlt a sor a Batthyányi téri csarnok Ulpius -ház könyvesboltjából, de meglehetősen derűs és családias volt a hangulat. Mikor sorra kerültem, Kristóffal rögtön felismerően egymásra mosolyogtunk, és ahogy odasétáltam hozzá, magához ölelt. Kissé meglepetten és félszegen, de boldogan öleltem vissza, és részemről hasonlóan félszegen, kissé esetlenül folytatódott a beszélgetésünk is, miközben aláírta a könyvemet.

Megdicsérte a Nightmare before Christmas táskámat, és nagyon röpkén belementünk személyes témákba, de szerintem ott a helyszínen sem tudtam már, miket felelek, mondok, kérdezek, nem hogy így utólag. Tökre kómás voltam, meg beteg és gusztustalan, de úgy láttam, Kristóf így is szeret.* Elég az hozzá, hogy beszélgettünk egy keveset, aztán átadtam a lehetőséget a következőnek, és leültem a bolt előtt egy padra, beleolvasgatva a kötetbe, meg persze nézelődve, figyelve a dedikálás további menetét.

Alapvetően az az "elsőként érkezem és utoljára távozom" típus vagyok. Szeretem teljesen magamba szívni az események légkörét, mindent megfigyelni, mindennek tanúja lenni. Így hát már nagyon kevesen maradtunk, mikor én még mindig ott ücsörögtem, erőt merítve a hazafele útra, meg hát élvezve a közeget még.

Kristóf is elindult végül néhány ismerősével, és ahogy észrevett ott üldögélve, ráköszöntünk egymásra búcsúzóul. Csak pislogtam utána jólesően, Ő pedig néha hátratekintett rám, aztán ahogy a mozgólépcsőre állt, már le se vette rólam a szemét és én se róla. Csak néztük egymást, míg Ő alá nem bukott a látóhatáromon.

Tényleg nem igazán emlékszem, milyen párbeszéd folyt köztünk pontosan, és még sok minden másra sem, de erre az utolsó pár pillanatra annál inkább. Itt van előttem tisztán és élesen. Ha más nem is lett volna, már ezért megérte. Hiszen ez volt a lényeg. Beszélni beszélünk mi úgyis a neten, megosztjuk a gondolatainkat, tartjuk a kapcsolatot, de arra, hogy egymás szemébe nézzünk, egymás közelében legyünk, ekkor volt lehetőség, és mi éltünk is vele.

Ez volt hát az én régóta őrzött lélekbonbonom mára.

*Igazából szerelem

nekem a jazz

Sokszor kérdezik tőlem, melyik a kedvenc együttesem, milyen zenét szeretek. Az előbbire rá szoktam vágni, hogy Jamiroquai, de különben nehezen felelek erre, mert annyi minden van, amiért odavagyok, stílustól és előadótól függetlenül. Ez nem csak a zenére igaz, de arra különösen. Mindenből találok magamnak olyat, amit imádok. Oké, ha mindenképpen mondanom kell olyan műfajt, amit inkább kihagynék, az az operett, a mulatós és az opera volna. Az előbbiektől persze olyankor nem tartózkodom, amikor adott alkalommal, társaságba dalolásra kerül a sor. De hallgatni nem szívesen hallgatom. Az opera pedig egy olyan műfaj, amit nem nagyon tudok mire vélni, hova tenni. Nekem a klasszikus zene inkább instrumentális vagy kórusművekből áll. De ennyit arról, mi az, ami nem!

Ami viszont igen, az kb. minden más. Ha pedig mindenképpen ki kell emelnem stílusokat, akkor rock, reggae, funky és mindenek fölött a jazz és a swing. Oh yeah.

A jazz az a műfaj, amit ha meghallok a rádióban vagy bárhol, akkor úgy érzem, az én zeném szól. Elegáns, mégis könnyed. Méregdrága, mégis elérhető. Játékos, mégis érzéki. Klasszikus, mégis modern. Tetszik a visszafogott szenvedélye, a kötötten laza ritmusa, és egyáltalán maga az életérzés.

Szirtes Tamás valami olyasmit mondott Varga Viktornak az X-Faktor válogatóján, hogy "napsütés van a hangjában". Nekem ez a jazz. Olykor derengő, máskor verőfény. Néha csak kellemesen borzongat, máskor teljesen eltelít. Egy szó mint száz: nekem a jazz.

hate is a whore, a plague, a curse

Amikor azt mondom valamire, hogy "nekem nincs vele bajom", vagy hogy "semleges", vagy hogy "nekem nem annyira", vagy hogy "a mirhával legközelebb ne fáradj"*, az nálam általában inkább azt jelenti, hogy "na azt nem igazán szeretem". Csak éppen nem vagyok hajlandó ezeknél a szavaknál és egy vállrándításnál többet áldozni rá.
Oké, szeretek néha színpadiasan kifakadni és durván lehordani valamit. Részletekbe menően ecsetelni, miért tartom hülyeségnek, rossznak, baromságnak. Igen, ez előfordul. De ezek inkább mindig elvek, eljárások, hozzáállások. Viszont alapjában véve nagyon nem kenyerem az utálkozás. Sőt, ha valaki nekiáll anyázni valamit a semmiből, csak úgy, mert hát mindenki azt teszi egyébként is, akkor néha, még ha nekem is akad gondom az adott dologgal, akkor is kicsit a védelmére kelek. Mert nem tudom felfogni, miért törődnek ennyit az emberek olyasmivel, amit ilyen mélységesen megvetnek. Miért nem azzal foglalkoznak, amiben örömüket lelik? Miért vesztegetnek időt, energiát, szót arra, amitől kivannak? Más kérdés, ha mondjuk rossz bánásmód ellen lépnek fel, vagy a jogaikért állnak ki. De annak is megvan a stílusa, helye, ideje. Ahogyan mindennek.

Miért klassz dolog az egyetemes gyűlölködés? Miért menő celebeket szidni, műsorokra köpködni? Nem kell mindenkit és mindent szeretni, de mindenkinek és mindennek van létjogosultsága, főleg amikor láthatóan akad rá kereslet. Ha olyasmire morogsz, ami népszerű, annyi erővel morogj nyugodtan a környezetedben élőkre meg saját magadra is. Mi választjuk, mi csináljuk. Ezer dolog van, amivel kapcsolatban én sem értem, mi jó benne, miért ismert vagy nézett, de nem is kell értenem. Én nem nézem, engem nem foglalkoztat, de nem is állok neki úton-útfélen leszólni, mert engem ez nem tölt el elégedettséggel. Nem érzem jól magam attól, ha azt hajtogatom, de szar valami, ahelyett, hogy mondjuk felpörögve árasztanám az imádatomat arra, amit szeretek.

Persze, a hírességek és show műsorok szidása talán még mindig jobb embercsoportok leköpésénél, de... komolyan muszáj választani? Komolyan ilyenekkel kell foglalkozni? Szerintem, ha mindenki csillogó szemekkel, odaadóan beszélne, áradozna mindarról, ami fontos a számára, ami megihleti, ami ösztönzi, ami jó érzéssel tölti el, vagy éppen felvetne olykor egy-egy elméletet, Őt foglalkoztató témát baráti vitára, ahelyett, hogy akár egy szót is vesztegetne olyasmire, amitől a hideg rázza, akkor nem sokkal faszább lenne minden? Én baromira élvezném.

*Brian élete

cím: Romeo and Juliet musical - Born to hate

where are your Avengers now?

Thor 2 panel, Comic-Con, San Diego, USA. *FANBOY SCREAM*

you were made to be ruled

Megérkeztek az első, várva várt fotók arról, hogy fog festeni Hiddleslord Loki-ként a Thor2ben, mindez a Hot Toys jóvoltából az akciófigura kapcsán. Annyit fűznék csak hozzá a dologhoz, hogy... *FANBOY SCREAM*

ready for those flashing lights

Sokan mondják, hogy Ők azért nincsenek fenn Facebookon, mert nem akarják, hogy mások minden lépéséről tudjanak. Egy részről szerintem a Facebook egy eszköz. Arra használod, amire akarod. Egyetlen eszköz sem az Ördögtől való eredendően. A használón áll, mihez kezd vele. Más részről pedig azt hiszem, soha nem fogom megérteni, mi ez a fene nagy titkolnivalója mindenkinek. Ha valaki ártani akar Neked, úgyis megtudja, hol vagy, vagy mit csinálsz. Hogy hol tud megfogni. Érdemes ilyesmin parázni? Eleve, ha magadnál tartod a telefonod, már simán bemérhető vagy. Aki annyira hisz ezekben az összeesküvés elméletekben, az ne is használjon semmi olyan eszközt, ami hálózaton van. Annyi erővel percenként postolhat a falára valamit magáról. Mint én. Megörökítési mániám van. Ez van. Régen naplót vezettem, most lefotózom, hol vagyok, vagy leírom, mit tapasztalok, és megosztom. Így egyből értekezhetek róla az ismerőseimmel vagy bárkivel. Nekem ez tetszik, én ezt szeretem. Aki pedig kedvel engem, azt igenis érdekli, hogy éppen Coke Zerot iszom, vagy hogy a belvárosban kóricálok. Ami pedig a felvetett témámat illeti: nekem nem gond, ha erről nem csak a közvetlen ismerőseim tudnak. Úgy gondolom, hogy ha bármi olyat teszek, amit nem oszthatok meg, akkor azzal eleve gond van.

Sokan előszeretettel utálkoznak a paparazzokon. A lesifotósokon. Hogy hogyan képzelik, hogy így belemásznak másik magánéletébe. Szerintem ez sem ilyen egyszerű. Ha egy híresség sétál az utcán, és egy paparazzo lekapja, az tök rendben van. Persze, a megörökített illető munkája a színészet, az előadó művészet etc., de mint minden melóval, ezzel is járnak más dolgok. Jót és rosszat egyaránt viselj!* Ő ezt a hírnévvel vállalta. Ennyi. Szerintem amíg egy paparazzo nem fotóz be az ablakán, és követi az otthonáig, addig nyugodtan dokumentáljon. Mert ez az. Megmutatja a hírességeket a mindennapjaikban. Szeretem ezeket a képeket, az élethelyzeteket, és hogy láthatom a színészek hétköznapi stílusát, öltözetét, habitusát. Érdekes és klassz. Csakhogy én ezt vállalom. Vállalom, hogy én ezt bírom. A legtöbbek meg, akik köpködnek a lesifotósokra, ugyanúgy megnézik azt a képet, és leszűrnek belőle dolgokat, amiket egyébként baromira nem tehetnének meg, ha nem örökíti meg a paparazzo.

Az összegzésem annyi volna tehát, hogy bár természetesen egyáltalán nem kell magadról közzé tenned semmit, ha nincs kedved, de élj úgy, hogy ne legyen mit szégyellned, akármilyen meredek is, amit művelsz. Olyanokat tegyél csak meg, amiket vállalsz is! A sztárok meg végképp ne sírjanak, mert a nyilvános helyen lencsevégre kapják Őket! Ez a szakmátok szerződésének apróbetűs része. 

Illusztrációként pedig álljon itt egy tegnapi kép Hiddleslordról, ami igazából a gondolatmenetem elindítója volt. Londonban készült. Kivételesen nem vigyorog rajta, bár Ő mondjuk mindig eltársalog még a paparazzokkal is.  Ez esetben -bár nem tudhatom, de- szerintem szimplán csak próbálta felmérni, Őt fotózzák-e, vagy simán csak el volt merengve épp, azért ez a szigorú ábrázat. De Ő azon példák egyike, aki készséges és udvarias ebben is, és nem áll neki hadjáratot indítani olyanok ellen, akik csak korrektül űzik a saját hivatásukat. Minek? Hadd fotózzanak! Van mit...

* idézte William az édesapját Lovagregényben

nekem lőtték Londonban

Azta

Van az IMDbnek ez a STARmeterje, ami csak pro szolgáltatásként működik teljes körűen, de azért így is látni, kik a top hírességek. Az alapján áll össze a lista, kire keresnek rá legtöbben, kinek az oldala a legnézettebb. Robert Downey Jr. általában ott rúlzik a top 10ben, csomószor első helyen. Ami viszont most űberdurva: ma rálestem a listára, és megláttam, hogy Cristin Milioti az első, aki majd' 15 ezer helyet ugrott ezen a héten... True story.

Ruffalo marad

Amennyire ki voltam akadva anno, hogy Edward Nortont lekapcsolták Hulk szerepéről az Avengersben, most legalább annyira izgultam egy pletyka miatt, mely szerint le akarják váltani Mark Ruffalot az Avengers 2ben. Eszetlenül megszerettem a srácot, és utólag már tökre szégyellem magam, hogy alapból olyan elutasítóan álltam hozzá. Edward Norton egy csoda meg minden, és fiatal Bruce Bannerként el is tudom fogadni, de nekem már Ruffalo az igazi. Egyszerűen zseniális. Most pedig Kevin Feige, a Marvel Studios feje megnyugtatta a népet, hogy Ők is így vélekednek Markról, és nem hogy ki akarnák dobni, de erősen gondolkodnak egy önálló Hulk moziról Vele. I'm okay with this.

...and the science bros too

'cause love's such an old-fashioned word

Egyfolytában azt halljuk, hogy 'ez a mai világ' ilyen meg olyan rohadt és elvadult és embertelen. Ez pedig annyira furcsa a számomra. Ugyanúgy, ahogy az 'ezek a mai fiatalok' szöveg. Az a helyzet, hogy nem hiszek az ilyesmiben. Nem hiszek abban, hogy ez rosszabb világ volna, vagy hogy az emberek mások volnának, mint régen. Mondjuk eleve úgy gondolom, hogy aki bármi ilyesmit állít, az egyszerűen tudatlan, műveletlen. A tudatlansággal pedig szerintem különben semmi baj nincs, csak azzal, ha megrendíthetetlen, markáns vélemények és véleménynyilvánítások társulnak hozzá. Olyan állati keményen meg tudja mondani mindenki a frankót, de amint belekérdezel, ott állnak kukán. Komolyan elkorcsosult ez a világ az évtizedekkel ezelőttihez képest? Valóban, hiszen akkor még helyes kis haláltáborokba gyűjtötték azokat, akik valamiért nem tetszettek a többieknek, vagy éppen cuki módon biztosítottak nekik munkát rabszolgaként. Ja, hogy Te a még régebbi időkre gondoltál? Á, tényleg, akkor még voltak kellemes, közös délutáni programok az egész családnak: megnézni az akasztást, vagy leköpni egy kalodába zárt foglyot. Ó, azok a régi, szép idők...

De tudjátok mit? Tegyük fel, a világunk tényleg elfajult! Tegyük fel, hogy komolyan ártatlan és tiszta volt, és napjainkra lett velejéig romlott! Nos... erről miért beszélünk, és miért nem lépünk ellene? Miért van az, hogy pont azoktól hallom a legtöbbször ezeket a nyavalygó frázisokat, akik a kisujjukat sem mozdítják? Ismeretlenek, ismerősök, közéleti személyiségek. Bárki.
Persze, beszéljünk is róla, mert a szavak fontosak, beszélni fontos, de csak az után, hogy már segítettél a fiatal lánynak felcitálni a több kilónyi csomagját a lépcsőn; vagy elkaptad a grabancát annak az úttest felé szaladó kiskölyöknek, akit az édesanyja szem elől tévesztett; vagy megkérdezted a haverodat, Ő kér-e rágót; vagy magadtól mentél oda egy -a térképet nézve homlokát ráncoló- turistának útmutatást adni; vagy megölelted egy családtagodat csak úgy; vagy visszaintegettél egy Neked integető kisgyereknek; vagy könnyedén megtettél egy szívességet egy ismerősödnek; vagy mikor láttad, hogy egy részeg fazon elesik a vonatsínen, és senki a füle botját nem mozdítja a közelben állók közül, Te odasiettél felsegíteni és elhúzni onnan... ja, ez már nagyon saját sztori.

A lényeg, hogy baromira nem csak az a segítség, ha minden vagyonod egy segélyszervezetnek adod, és nem csak attól lesz jobb a világ, ha a szerveidet rákos gyerekeknek ajánlod. Ezek nemes és szép cselekedetek, de minden apró dolgokból épül fel. Minden. Még az anyagok is. Ez nem egy túl nagy megfejtés, mégis mintha igen kevesek értenék csak. Főleg azok közül, akik ezt a micsodarohadtegyvilágbanélünk dumát nyomatják. Tudjátok, Ők azok, akik szerint eljő a Paradicsom, ha nem nézünk többé pornót [vagy legalábbis jól titkoljuk], nem dohányzunk, nem nézünk talk showkat, nem házasodunk össze az azonos nemű szerelmünkkel,  nem iszunk kólát, és nem mondjuk, hogy "télleg" vagy "aszem".

Szerintem meg kurvára akkor fog eljönni a legnagyobb királyság, ha nem szóljuk folyton le egymást; ha tekintettel vagyunk a másikra; ha emberszámba vesszük Őt; ha tudjuk fogadni azt is. amit nem értünk; ha fölülemelkedünk önmagunkon; ha olyasmikhez ragaszkodunk, amik valóban fontosak; ha képesek vagyunk valódi keresztényekként, zsidókként, muszlimokként, pogányokként, akármikként viselkedni. Ha az egyetlen olyan dolgot tartjuk szem előtt, ami minden vallás, és az egész létezésünk alapja: a szeretet. Tudjátok, ami körülvesz. Legalábbis akkor, ha Te úgy akarod, vagy ha észreveszed, vagy ha gyakorlod. Szerintem érdemes.

imádom az ilyen riportereket XD

Iron Italian-ként megvolt a srác az Avengers stábbal?

Londoni otthonok

Imádom a helyeket. Ahogy mondom: a helyeket. Egy lakásbelsőt, egy szobasarkot, egy színházi páholyt, egy fa és egy pad kettősét a parkban, egy kávézó teraszát... bármilyen helyet, helyszínt. Határtalan örömömet lelem benne, hogy elképzeljem, hányan jártak már ott, kik voltak Ők, mit csináltak, és vajon hogyan nézett ki a környék egy évtizede, vagy akár több évszázada. Szeretek elmerülni ezekben  a gondolatokban, és a zsigereimben érezni a hely szellemét.

Az meg a másik fele, hogy oda meg vissza vagyok az interior-exterior cuccokért. Bútorok, tárgyak, design és mindezek együttes hatása, benyomása. Követek pár ilyen témájú blogot, de újra és újra rájövök, a legtökéletesebb szentély ehhez a kis őrületemhez nem más, mint a londoni ingatlan oldalak. Mondjuk mint a Foxtonsé vagy a Cuttonsé. Teljesen el tudok veszni bennük, és csak kattintok egyik hirdetésről a másikra, az alaprajzokat egyeztetve a fotókkal, aztán a lakok környékét is felfedezve.

Meglehet, mások ezt mazochizmusnak tartanák, tekintve angolmánságomat és ehhez csatolva a tényt, hogy nem lakom Angliában. De én valahogy másként működöm. Engem ez feltölt, felvillanyoz, lázba hoz, és egy percre sem jut eszembe, hogy inkább zokognom kéne, és üvölteni az ég felé,  az öklömet rázva, hogy "Istenem, miért nem lehetek ott? Miért?". Majd leszek. Addig meg mentálisan maszturbálok a fotókat nézegetve...

Spring Gardens, Westminster, SW1A

Elgin Avenue, Maida Vale, W9

Sekforde Street, Clerkenwell, EC1R

ez a nagy terv

mégpedig hogy a Hátjót filó bloggá alakítom. Facebookon és még sok ezer platformon osztom meg naponta az élményeimet, és ide sajnos már csak úgy jut belőlük, ha átmásolom, és ledarálom, mint az előző, ősrégi postokban. ennek meg nem tudom, mennyi az értelme. annak viszont jóval több volna, hogy kifejthessem gondolataimat, nézeteimet bármiről, akármiről. aztán Ti is megtehessétek ezt kommentben akár.

szóval ez a nagy terv. meglátjuk, mi lesz belőle és mikor...

Now give us a Happy New Year!

lássuk csak, mi volt 2012ben:

- a Tumblr elrabolta a lelkem. i can't...
- nem lett vége a világnak december 21-én

- Sherlock őrült lettem. obviously. a többi sorozatról ne is beszéljünk...

- saját legénylakom lett. oh my awesome bachelor cottage ♥

azonban mindenek felett...

a 2012es év az Avengers éve volt!

na meg a blogelhanyagolásé... na jó, nem! de különben igen XD viszont ezt most, hagyjuk oké?

hogy miért mindig filmeknek, színészeknek, daraboknak, zenészeknek és hasonlóknak ajánlom az éveim, az időmet? miért ezekkel azonosítom őket? azt hiszem, aki ismer, pontosan tudja. de mivel szeretek filózni, hiszen filozofikus alkat vagyok*, ezért kifejtem: imádok imádni dolgokat, és beléjük feledkezni, amennyire csak lehet. így az életem szerves részévé válnak. ha pedig ez olyasvalami, amit mások is imádnak körülöttem, és hasonló élvezettel vetik bele magukat, akkor már egyenesen közösségi élmény. összetartó erő.

először a családommal láttam a filmet. aztán megnéztem a haverjaimmal. aztán beszéltem róla azokkal a haverjaimmal, akikkel együtt megnézni nem sikerült. majd mikor találkoztunk, alapvetővé váltak a hozzá köthető viccek, szólások, karakterek. ahogy szoktuk, mindenkire kiosztottuk a maga szerepét, hogy azt bármikor elővehesse, és egyesíthesse önmagával. szerepjáték ez, amiben azonban nem színészkedünk, vagy álcát veszünk fel, hanem ezen keresztül teljesedünk ki. ezen keresztül áradunk, engedjük ki magunkból az örömöt, a feszültséget és mindent. másoknak talán ez csak annyi, hogy baromságokat postolunk a Facebookon az asgardi istenekről és a többi szuperhősről. Nekünk ez ennél sokkal több, sokkal fontosabb és sokkal kedvesebb. it's good for us!

arról nem is beszélve, hogy egy, már csak nem elveszettnek hitt -hadd mondjam ki- barátságot kaptam vissza a Marvel filmeknek köszönhetően.** gondoltam rá a mozikat nézve, hogy ez biztos neki is tetszik. ennek az elveszett és megkerült barátnak, és... igazam lett. ennyi év távlatából is. és ott folytattuk, ahol talán soha abba se hagytuk. először csak az Avengersről beszéltünk, aztán neki álltunk minden másról, és már nem telik el nap, hogy ne beszélnénk, akár órákat. Úrnő, Első Homár, Morgan... el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy viszont látlak ♥

Ti pedig, Thor bátyó, Heimdall Lee, Melis Hulk, PepperFury Snuffi, Sif Evena, Black Armis... TÉRDRE! na jó, nem! inkább...

nos... Thor Veled 2012!

Loki hozott 2013!

*nem pedig reálos vagy bölcsész, mint ahogy arra az Úrnő tökéletesen rávilágított

**zsebre vágja a pénzt Stan Leetől. mert annyira kell ám a srácnak a reklám...