The Baker Street Boys are back

Mi a...? Azt a rohadt... Ez igen... Úristen... Ez kész... Mi volt ez?... Te jó ég... - ilyeneket és ehhez hasonlóakat hajtogattam a Sherlock s3e3 után még nagyjából fél órával  is, a kávémmal járkálva a lakásban. Szerintem csak azért hagytam abba, mert leültem gépezni, aludtam, aztán mentem melóba. Ha ezek nincsenek, akkor még mindig átszellemülten mormogva kódorognék a bögrémmel a kezemben valahol.

Ez a kellemes kiakadás igazából nem csak az utolsó résznek, de az egész évadnak szólt. Először még csaknem lesajnáltam, hogy milyen jutalomjáték már az egész, még ha veszettül zseniális is. Hiányoltam belőle az ügyközpontúságot. A nyomozást. De persze végig volt az is. Mindenbe belecsempészve. Aztán meg kikörvonalazódtak nagyobb, keményebb ügyek. Szóval teljesen kielégítették végül ezt az igényemet, meg közben rájöttem, hogy basszus, dehát járt a fanoknak a két év várakozás után egy kis játék.

Végeredményben mindennel teljesen rendben vagyok. Még annál is nagyobb rendben. Minden, amire annyira vártunk, bejött, ütött. A visszatérés, az első találkozás Johnnal, a "hogyan csinálta"-teóriák, Mary... 

Persze, oké, beleköthetnék olyanokba, hogy szerintem a második részben kicsit sok volt a Sherlock szereti Jawnt momentum, főleg a vőfélyi beszédben. Mondom ezt mindannak ellenére, hogy a bromanceuk talán a kedvencem az összes létező közül, és még a Johnlockkal is rendben vagyok a magam nagyon átgondolt módján. De Lilu világjegyes örökbecsűje után szabadon: Tudjuk, tudjuk, hogy szereti. Félreértés ne essék, tökre örülök, hogy kimondta, milyen fontos neki Jawn. De nekem elég lett volna mondjuk egyszer a beszédben. Akkor, amikor Jawn meg mindenki jól meg is hatódott. Én is. Szóval ez is csak szőrszálhasogatás ám.

Nem tudok olyan fordulatot, cselekményt, megmozdulást mondani, amivel elégedetlen volnék. Ha néha rezgett is a léc, bíztam a készítőkben, és nagyon jól tettem. Mikor Sherlock csaja bejött a képbe, egy percre se hittem, hogy bármennyire komoly a dolog, és végül persze nem is kellett csalatkozzak az aszexuális Sherlock képemben. Mikor Mary meglőtte Sherlockot, szűköltem kicsit, de reméltem, hogy jóra fordulnak a dolgok. Jóra fordultak.

Egy könyv telne meg nem csak a főszereplők, de a mellékszereplők és a főgonoszok méltatásával is. Magnussen pl. olyan gusztustalan egy rohadék, hogy az valami lenyűgöző. Mindenki hozza a formáját, sőt, még annál többet is. Az olyan kis szívmelengető érdekességek meg, mint hogy Sherlockék szüleinek szerepében Benedict Cumberbatch szüleit láthatjuk... hát zseniális.

Ez a sorozat több, mint minőségbiztosított. Nem pusztán tartja a színvonalát, de időről időre fölé is emelkedik. Sziporkázik, felderít, arcul csap, gyönyörködtet. Az a zene, azok a vágások, az a sok apró finomság, azok a gyönyörű londoni utcaképek, azok a párbeszédek, azok a feliratozások, azok a fantáziaképek, azok a karakterek...

A Sherlock a kedvenc sorozatom, így lehetne elfogultsággal vádolni, de aszem úgyse fog senki. Hiszen akármennyire hűséges vagyok azokhoz a dolgokhoz, amiket szeretek, és akármennyire meg akarom benne mindig látni a jót, itt most egyáltalán semmilyen erőfeszítést nem kellett tennem. Csak táthattam a számat és pisloghattam. Igazából még most is azt teszem. The game is on.

Ha pedig valaki esetleg, egészen véletlenül nem olvassa ezeket a sorokat, és megkérdi, hogy tetszett a 3. évad, válaszul nem teszek majd egyebet, mint hogy headbangelve berakom neki ezt a kellemes kis zenét...