Dán dolgok - Ne hidd, hogy különleges vagy!

Aksel Sandemose (dán-norvég író) egy 1933-as szatírájában vetette papírra Jante-törvényét (Janteloven), amelyben magát a skandináv néplélek esszenciáját igyekezett megfogni. A törvény szerint:

1. Ne hidd, hogy különleges vagy!

2. Ne hidd, hogy vagy olyan jó, mint mi!

3. Ne hidd, hogy okosabb vagy nálunk!

4. Ne képzeld, hogy jobb vagy nálunk!

5. Ne hidd, hogy többet tudsz, mint mi!

6. Ne hidd, hogy fontosabb vagy nálunk!

7. Ne hidd, hogy bármiben is jó vagy!

8. Ne nevess rajtunk!

9. Ne hidd, hogy bárki is törődik veled!

10. Ne hidd, hogy bármit is taníthatsz nekünk!

Amilyen bizarrul és keményen hangzik mindez (hiszen alapvetően amolyan viccnek, szimpla görbe tükörnek szánták), lényege kiválóan visszaadja, itt Dániában és többi északi országban hogyan tekintünk a világra és egymásra. Mert nem az a fontos belőle, hogy te egy senki vagy, hanem az, hogy mindenki ugyanolyan valaki, mint te. De hogy miként is mutatkozik meg ez a hétköznapokban például?

Mindenki mindenkire rámosolyog az utcán, arra való tekintet nélkül, ki mit visel, ki melyik épületből lépett ki, ki melyik üzletbe megy be, ki milyen korú, nemű, alkatú, hovatartozású, ki milyen korlátozott mozgásában vagy más egyébben, ki mennyire jómódú, ki milyen nyelvet beszél, ki milyen tisztet tölt be stb. Mert miért ne tennénk? Miért ne mosolyognánk rá arra, akivel találkozunk?

Sokféle dán háztartásban megfordultam már, és -őszintén- nem különböznek számottevően. Nincs milliárdos, arannyal borított luxusvillája a tehetősnek és nem omladozik az otthona a szegényebbnek. Eleve nincsen jelentős társadalmi szakadék, mindenki egy kellemes szinten él. De még ha valaki olyan helyzetben is van, hogy csilliárdokat keres, nem fogod látni minden nap más sportkocsival repeszteni vagy pofátlanul drága órákkal a csuklóján villogni. Ha mégis van valakinek efféle ingósága, nem vág fel vele. Csak viseli, használja, de nem ez fogja meghatározni. Nincs flancolás, nincs kivagyiság. Mindenki észszerűen és módjával él.

Ha a munkahelyemen szembe találja magát a menza ajtajában egy fehéringes marketinges és egy kicsit koszos munkaruhás raktári dolgozó, a fehéringes mosolyogva lép hátrébb, tárja ki az ajtót a raktári dolgozónak, hogy parancsoljon, csak utána. És vice versa. 

Mert senki sem ér többet a másiknál. Senki sem tartja magát előrébb valónak és fensőségesebbnek, csak azért, mert többet keres, mert fehér a bőre, mert ki van öltözve, mert a többséghez tartozik, mert fitt, mert házas, mert gyereke van, mert szép helyen lakik, mert karcsú, mert diplomás, mert vezetői szerepben van... Kit érdekel? Itt senkit. Mind csak emberek vagyunk. Nem különbek és jobbak a másiknál. És pontosan így vagyunk ugyanannyira jók és elegek és értékesek.

Anyák napja hajnalára

// Prológus: Ezeket a sorokat igazából hetekkel ezelőtt hagytam kirohanni magamból, mert mindigis az írás volt az egyik legalapvetőbb módja számomra annak, hogy kifejezzem magam, hogy kiadjam magamból mindazt, ami bent kavarog. Ennek megfelelően talán kicsit csapongó, talán hullámzó, sokszor erős, azonban mindenek felett igaz, így nem nagyon változtatnék rajta már utólag. Fogadjátok szeretettel ebben a gomolygó, tömör valójában! //

Amikor elmegy tőled valaki - vagy legalábbis már többé nem úgy létezik, ahogyan eddig -, akkor valahogy felnyílik a szemed és mindent olyan furcsamód élesen látsz magad körül. Talán azért, mert őt keresed a világban, vagy mert mostmár helyette is nézed ezzel a halandó szemmel. Talán mindkettő.

Édesanyám mindigis kutatott, érdeklődött. Az utóbbi időkben a Sötét anyagot tanulmányozta, amely a legújabb kutatások szerint idősebb lehet magánál a világegyetemnél és amely a mindenség több, mint 90%-át teszi ki. Amikor az unokái itt voltak látogatóban, nekik is ecsetelgette a mibenlétét, aztán mikor lefekvés előtt mesét olvasott (ZsDavtól a Kalapos rókát), amelyben intelligens lényeket emlegettek, a könyv becsukása után közölte: "Ebben a szobában legalább négy intelligens lény van ... elvileg. Meg még sok minden, amit nem látunk..." Erre én hozzátettem, hogy: "Jó éjszakát, gyerekek" - mire nyilvánvalóan nagy derültség támadt és az "és sok minden, amit nem látunk" vagy "sok minden, amiről még nem tudunk" szállóigévé lett a családban.
Mivel nem hiszek a véletlenekben, mivel minden van valamiért *, így utólag nekem ez is üzenet. Üzenet arról, hogy itt van, csak nem látom. Érezni viszont érzem. Próbálok ugyan belegondolni abba, hogy már nincs. Próbálom felfogni, de képtelen vagyok rá. Ennek pedig az lehet az oka, hogy ez nem igaz. Az lehet az oka, hogy egyszerűen csak ő is azon tartomány része, amit nem tudunk más érzékünkkel észlelni, csak a hatoddikal. Nevezhetjük ezt a tartományt természetfelettinek, Mennyországnak, szellemvilágnak, láthatatlannak, Valhallának, a lényege ugyanaz: semmi sem vész el, csak átalakul. Mert soha nem volt még olyan, hogy ne legyen semmi. * Mindig van valami. Mindig jön valami, mindig minden változik. Bill Murray pedig azt mondja az Idétlen időkigben, hogy "Minden változás csak jó lehet."

Ó, igen, a Mormota-nap: anya 2020. 02. 02-án távozott közülünk. Ez a nap a Mormota-nap és egyben a Gyertyafény napja is, amely Christine (kedves volt házigazdánk) szerint kiváló alkalom arra, hogy a lélek könnyedén utazzon. Ezen felül, ahogy nagyobbik bátyám rögtön rávilágított, 20200202 egy palindrom szám, amilyen dátum legközelebb a következő évezredben lesz. Mert mama nem kispályázott ám soha. Mindennek megadta a módját. Természetes az is, hogy 13:33-kor szusszanta az utolsót. A hármasok. A hőn szeretett hármasai.

A mém neve: 3. Ezt a tanulmányt tervezi megírni már... hú, nagyon régóta.  Ezzel a felütéssel akarta kezdeni (idézet egy jegyzetéből): "Az én mémem a 3, azaz a hármas. Mert kulturális minta, mentális reprezántáció." Noha nem is annyira megírni tervezte, ő már ott tartott, hogy kis videófilmeket szerkeszt a témában és feltölti YouTubera. Kitűzte ezzel egyúttal azt is célnak, hogy megismerteti az emberekkel, mik valójában a mémek. Mert -ahogy azt sokszor hangsúlyozta- elfogadja, hogy napjainkban teret nyert egy más elképzelés a mibenlétüket illetően, de úgy igazából a mémek nem azok a vicces kis képek, videók, amik elterjednek a neten. A mém a kultúra másolható és másolódó alapegysége, és azért nem igazán passzol ez az elnevezés az imént említettekre, mert a mém próbája az idő és nem napok vagy hetek, hanem évek, évszázadok, évezredek. Igen, ilyen régiek a mémek. Viszont nem bonyolódom most ebbe jobban bele. Talán majd elkészítem én ezt a tanulmányt az ő anyagai, kutatásai alapján a hármas számról, mint mémről. Talán megteszem. Remélem. Szeretném.

Három. "De miért pont három?" - kérdeztük mindig összemosolyogva, ha egy filmben vagy bárhol három volt valamiből. Ha addig számoltak (mint mondjuk a Gyalog-galoppban vagy a Halálos fegyverben), ha annyi fázisból állt a terv, ha annyiszor kellett próbálkozni valamivel a sikerig és nap estig sorolhatnánk a Szentháromságtól kezdve a hármas tagoláson át bármeddig. Édesanyámat a kórházban a harmadik emeleten, a hármas szobában ápolták. Amikor pedig megláttam ezt, csak arra tudtam gondolni, hogy jó helyen van. Akármi lesz is, itt kell lennie. És minden úgy van jól, ahogy van, mert minden úgy van, ahogy lennie kell.* Nem hiszem, hogy lehetett volna ennél több és tisztább jelet küldeni erről, mint amiket mi kaptunk. Az Aaarhusi Kórház intenzív osztályán a fal tele van festve középkori mesealakokkal, várakkal, állatkákkal, királyokkal és királynőkkel. Az ő szobáját egy lilaruhás tündér vigyázta. Mindigis arról mesélt nekem, hogy lánykorában a vörös hajához lila ruhát hordott. A tündérek meg hát ugye... ő maga is Tünde. Mindigis közösséget vállalt velük. Nyilvánvalóan. A szobája falára pedig a koboldok aranya, szivárvány és virágok festettek. Világ életében odavolt a virágokért, a Minecraftban is mindig a virágos biomba költözött.

Minecraft. Évek óta játszotta töretlenül, leggyakrabban az unokáival és minden nap nézte a különféle videójáték streameket, videókat. Néztük. Együtt néztük.  Ahogy a megannyi sorozatot, filmet, hogy aztán jól kivesézzük őket, vagy csak hagytuk, hogy magukért beszéljenek. Hallgattuk a jobbnál jobb zenéket. Anya nemrég kinevezte a Csak alszom c. számot az ő dalának és ha esténként megszólalt ez a Klub Rádióban, miközben ő éppen szunyókált, jót mosolyogtam ezen, mert valóban tökéletesen passzolt hozzá. Az utolsó napokban pedig, miközben kényszerű álmát aludta a kórházban és mi ott voltunk vele édesapámmal és kisebbik bátyámmal, egyfajta vígaszt nyújtott ez a dal nekem. Mintha erre is direkt talált volna rá. Nekünk. Mindig minden értünk volt és mindig minden egyértelmű volt. Kimondta, megosztotta, nem hagyott kételyt. Még ha rossz néven vettük, még ha fájt is, utólag úgyis kiderült, hogy csak hálásak lehetünk érte.

A terveink. Anya azt mondta, idén már ő is megint bringázni fog majd mindenhova. Egy kis házat szerettünk volna bérelni, közel Aarhushoz. Azt reméltük, nyár elején már költözhetünk. Be akartuk iktatni, hogy egyik szabadnapomon végre elnézzünk együtt arra a nemzetközi piacra, ami már régen érdekelte őt. Kitalálta, következő karácsonykor milyen díszítéseket készítsünk még. Amilyen végtelenül elszomorít a gondolat, mennyi mindent terveztünk, annyira meg is nyugtat. Egy részt, mert tudom, húsz-harminc év múlva is állandóan lett volna valami tervünk, más részt pedig azért, mert ez így van jól. Mindigis úgy akart távozni, hogy azt ne szenvedés és az elmúláson való töprengés előzze meg, hanem színtiszta élet. Ez pedig így is volt. Pontosan így. Az elmúlt pár év egy hatalmas kaland volt, amit ő elmondhatatlanul élvezett.

Sok mindent szeretnék megbeszélni vele és fáj, hogy nem lehet. Viszont, ahogy azt már említettem, ő mindig nagyon egyértelmű és következetes volt, így tehát, ha egy adott helyzetben hagyok egy kis időt magamnak, rögtön ráébredek, mit mondana erre. Az persze gyakran szembe megy azzal, amit én tennék és általában nem is könnyű út, viszont rendre beigazolódik, hogy az a helyes. Természetesen. Hiszen a Tündének mindig igaza van, ahogy a Kenesei Házirend első, örökérvényű pontja kimondja. A legtöbben közületek a másodikat is tudják.

Nem fogom még fel és nem tudom, mikor fogom. Talán soha. Csak azt tudom, hogy hiányzik. Hogy űr van a mindennapokban. Minden áldott nap. Mindent vele szeretnék megnézni, ahogy eddig is. Ha bármi történik velem, már közben attól vagyok boldog, hogy azt majd elmesélhetem neki. De már nem tehetem. Vagyis nem úgy, mint eddig. Bár talán már nem is kell, hiszen látja. Már mindig ott van. Mindannyiunkkal. Mindenhol.

Zúgja az erdő, susoga a szellő,

Üzenik az ágak, lombok:

Légy te mindig nagyon boldog,

Édesanyám!

* anya mondja ezeket mindig

goodbye 2018!

az előző részek tartalmából - ez történt a 2018-as évadban:

• letettem az angol középfokú nyelvvizsgát
• végignéztem végre a Doctor Whot. Allons-y!
• apával elruccantunk Pécsre az egyik bizonyítványomért
• megnézettek: Broadchruch, Billions, Patrick Melrose, Manhunt: Unabomber, The Handmaid's Tale
• eljutottam végre a Body Kiállításra
• rendületlenül figyelemmel kísértük a kedvenc Minecraft videósainkat
• ráakadtam a Billy on the Streetre és nem tudok betelni vele
• továbbra is nézem a Walking Deadet
• elmentünk a moziba be az Infinity Warra az asgardiakkal
• Varázslat Ifjúsági Klub lettünk ismét
• Dániába jöttem édesanyámmal
• Døstrupban és a Mols Bjerge Nemzeti Parkban önkénteskedtünk
• egy-két hónapig Aarhusban éltünk, aztán Langåba költöztünk
• sok új embert ismertem meg a világ minden tájáról
• újranéztem és folytattam a Jessica Jonest, a Luke Caget, a Defenderst, a Daredevilt és a Punishert
• Tom Holland. Tom Holland mindenütt.
• szokás szerint klassz filmeket láttam, de nem tudnék így külön kiemelni egyet sem
• itt jártak nálunk Marcellék Dániában
• hazalátogattam előkarácsonyozni és BK bálozni

az év sorozata: Daredevil és The Punisher

az év filmje: Infinity War

az év EPIC momentje: a Daredevil összes bunyója evör

 #masterpieces #likeadancechoreography

goodbye 2018!

hello 2019!

Dán dolgok - Jótékonykodj vásárlással!

A dánok átlagos second hand shopjai (használt holmik boltja), a genbrugsbutikok nem olyan dolgokat kínálnak, amelyeket valaki bevitt és az eladásuk után kap érte x összeget ő is meg a hely is, hanem olyan árukból, amelyeket az emberek egyszerűen odaadományoznak. A boltban dolgozók egytől egyig önkéntesek (a dánok imádnak önkénteskedni), a befolyó pénz pedig az utolsó koronáig különféle jótékonysági szervezeteknek megy, a vásárlással tehát olyan ügyeket támogatsz, mint hajléktalanok, rászoruló családok vagy függők segítése.

Ahhoz, hogy valamit adományozhass, nem is muszáj bemenned egy ilyen boltba, mivel az utcákon megtalálod a különféle üzletek által kihelyezett gyűjtőkonténerek. Ha egy kisebb városban ilyenre mégsem bukkannál (de különben fogsz), bolt maga azért biztosan akad, legalább egy ilyen fajta a sokféléből. Røde Kors (Vöröskereszt), Folkekirkens Nødhjælp, Danmission, Kirkens Korshær, Mission Afrika... csak néhány a megannyi szervezetből.

Betérve hozzájuk nagyon olcsón vásárolhatod meg a legkülönfélébb dolgokat a ruharaboktól kezdve a bútorokon át a könyveken keresztül a konyhai felszerelésekig. Ha pedig mindez nem volna elég, nem átallják még beléd is sulykolni, hogy közben mekkora jót teszel. A Kirkens Korshærben például az árcédulák hátulján olyan rajzok láthatóak, mint mondjuk egy pulcsi után egyenlőség jellel egy tál leves, vagy egy cipő = egy zuhany, azt illusztrálva, mit jelent egy másik embernek az, ha itt költöd el a pénzed. Milyen egyszerűen lehet minden félnek jó, nem?

Dán dolgok - Élhető környezet

Élhető környezet alatt nem egy olyan környezetet értek, ahol végülis lehet élni, hanem egy olyan környezetet, ahol könnyű és öröm élni. Olyan falvakat és városokat, amik... most figyelj, mert ez nagyon durva lesz... szóval amik arra vannak berendezkedve, hogy emberek éljenek benne. Közterek, amik a közösségnek adnak teret. Ahol az utcákat járva világos a számodra, hogy ez a te lakhelyed, a te otthonod, amit szabadon használhatsz. Ahol szabadon élhetsz.

Az elmúlt hónapok alatt elég sok helyen megfordultam Dániában ahhoz, hogy minden további nélkül kijelenthessem, hogy ez a jelenség teljesen általános itt. Mindegy, hogy nagyvárosról beszélünk vagy tanyavilágról. Még a semmi közepén sem tudsz túl messzire menni anélkül, hogy ne találkoznál egy pad - asztal - szemetes kombós pihenőhellyel, általában pazar kilátással. A városokban és falvakban is úton-útfélen leülhetsz valahova. Igazából akárhova. Padok mindenütt. Tudod, ha elfáradnál vagy csak kicsit elidőznél. Ha pedig megszomjazol vagy más szükség szólít? Biztos, hogy találsz a közelben egy mosdót, ami talán nem mindig csilli-villi, de minimum ingyenes, ráadásul sokszor baromi futurisztikus, öntisztító csoda is.

Elég az hozzá, minden neked van ott, ahol van. Neked és mindenkinek. A tiéd. A miénk. Bátran élj vele és használd ne csak azt, ami abban az x négyzetméteres térben van, amit bérelsz, hanem mindent! Hiszen különben fizetsz ezekért is. Fizeted az adót, ami itt a világon az egyik legmagasabb, viszont ez igazából senkinek nem jelent gondot, hiszen visszakapják. Visszaforgatják, rájuk szánják. Ez elvileg természetes. Itt valóban az is. Bevallom, kicsit nehéz megszokni, de szerintem lassan azért menni fog.

Dániába jöttem - Miért? Mikor? Hogyan? Mi van?

Ígéretemhez híven beszámolok nektek egy kicsit arról, mi a szöszt keresek én itt. Hosszú évek óta terveztem, hogy megindulok külföldre és mindenképpen északi országokban gondolkodtam. Végül tavaly lehetőségem nyílt részt venni egy fél éves angol kurzuson és úgy döntöttem, ezt a határidőt szabom ki magamnak: a nyelvvizsga letétele után 1-2 hónapon belül indulok. Nincs tovább halogatás. A tanfolyammal aktivizálom a tök passzív nyelvtudásom és jöhet a mehet. Ez így is lett. Nyilván nem ilyen egyszerűen.

Kiválasztottam Dániát. Hogy egészen pontos legyek, édesanyámmal választottuk ki, ugyanis ő az én útitársam. Mikor elmondtam neki a nagy tervem, bejelentette, hogy jön velem. Bárki, aki anyát ismeri, pontosan tudja, hogy ez egy visszautasíthatatlan ajánlat. Elég az hozzá, a dánokra esett a voksunk azok alapján, amiket tudtunk és pluszban összeolvastunk róluk. Arról, hogy nyugodtak, hogy boldogok, hogy fontosnak tartják a munka és a magánélet egyensúlyát, hogy nincsenek oda a small-talkokért és még napestig sorolhatnánk.

Azonban ez egy nagyon drága ország, főleg, ami a szállásokat illeti. Az első időkben még gondoltunk rá, hogy kibérlünk valamit, amíg találok itt munkát, aztán csakhamar rájöttünk, hogy ez esélytelen. Rátaláltunk végül a Workawayre, ahol elszegődhetsz önkénteskedni a világ legkülönbözőbb pontjaira, a legkülönfélébb feladatokra és cserébe kapsz kosztot és kvártélyt. Így jutottunk el május végén dánia déli részére, a Døstrup faluban található Fæbrogård farmra, ahol a host házaspár egy bed & breakfastöt is üzemeltet. Részemről a földeken dolgoztam, ablakokat festettem meg ilyesmik; anya takarított, főzött, a szobákkal segített. Egyszerre 4-5-en is voltunk ott workawayerek: megismerhettünk egy chilei és egy német lányt, valamint egy pakisztáni és egy japán srácot. Mi egy kis kunyhóba laktunk, a többiek lakókocsiban. Bő egy hónapot töltöttünk ott, aztán - hogy átengedjük a helyet az újonnan érkezőknek - továbbálltunk északabbra.

Június 4-én érkeztünk meg a Mols Bjerge Nemzeti Park területén lévő, művészeti rezidenciaként szolgáló farmra. Szállásul az ettől a farmtól kicsit feljebb, a dombon található, hatalmas házat kaptuk meg, tengerre néző kilátással. Néha, amikor ezt kivették pár napra, leköltöztünk a házigazdánkhoz egy művészlakba, de főleg fent voltunk egymagunk. Csak az utolsó héten érkezett workawayer társunk egy argentin lány képében. Itt főleg bútorokat csiszoltam és festettem, a kertben ténykedtem, egy házfelújításon segédkeztem, számítógépen oldottam meg dolgokat; anya varrt, takarított, kisebb megbízásokat kapott. Két pompás hónapig élveztük a mesébe illő környezetet és tevékeny házigazdánk, Christine üdítő társaságát.

Egy héttel ezelőtt költöztünk be ebbe a kis aarhusi lakásba, ahol most is tartózkodunk. Ez már nem workawayer ügylet. Kibéreltük a helyet két hónapra egy orvostan hallgatótól, aki Montrealba utazott erre az időre. Mindezt azért léptük meg, mert végre-valahára úgy tűnik, lesz munkám. Amióta csak megérkeztünk Dániába, állást keresek. Mindenhova elküldtem az önéletrajzomat, személyesen is felkerestem üzleteket, cégeket, de semmi. Mondanom sem kell, mielőtt ideutaztunk, azt reméltem, hogy majd 1 hónapot elönkénteskedünk, közben találok valamit és már bérelhetjük is ki a lakásunkat, azonban hiába beszél nagyjából mindenki angolul is, a dán nyelvismeret hiányában a lehetőségek száma igencsak leszűkül.

Elég az hozzá, elmentem egy munkaközvetítőbe, ahol ajánlottak egy raktári melót, így végre elkezdhettem intézni az irataimat. Ha minden igaz, pont a mai napon érkezett meg a sárga kártyám, úgyhogy jövő héten megköthetjük a munkáltatómmal a szerződést és hamarosan dolgozhatok. Miután ez összejött, nézhetek állandó lakhely után.

Szóval azért jöttem Dániába, hogy itt is maradjak. Hogy meddig? Azt még nem tudom. Azt tudom, hogy szeretek itt és hogy egyelőre pontosan olyan, mint amilyennek képzeltem és reméltem. Minden nehézség ellenére újra és újra elámulok mindazon, amit naponta tapasztalok. Mindazon, ami körülvesz és amit a továbbiakban is igyekszem átadni nektek.

Dániába jöttem

Eredetileg nem igazán akartam komolyabb dániai beszámolót készíteni a különféle platformokon való bejelentkezéseimen felül, azonban 3 hónapnyi ittlét után rájöttem, túl sok érdekes, klassz, izgalmas és elgondolkodtató dolog vesz körül ahhoz, hogy ne örökítsem meg őket valamilyen formában, a Facebookot meg nem akarom ennyi filózással elárasztani. Úgyhogy ezennel meghajlok saját igényem előtt és legalább megint ráveszem magam, hogy használjam szegény, elhanyagolt blogomat valamire. Nem is akármire! (Lassan többször támasztom fel, mint ahányszor a Winchester fiúk vagy Loki vissza szokott térni)

Félreértés ne essék, nem fogok részletekbe bonyolódó, napra lebontott mesélésekbe bocsátkozni, csak szeretnék néha megállni egy-egy élménynél és kicsit elmerengeni róla, megosztani veletek. Ehhez persze először majd hamarosan prezentálok egy kis összefoglalót, mióta vagyok itt, miért vagyok itt, mit csináltam eddig és mit tervezek. Csak a tájékoztatás végett, hogy képben legyetek. Ez lesz, srácok.

to be continued...

goodbye 2017!

az előző részek tartalmából - ez történt a 2017-es évadban:

• elértem a 3. X-et
• kipróbáltam magam grafikusi munkakörben
• megünnepeltük a szüleim 40. házassági évfordulóját ❤
• végignéztük Sirius (pingvinharcos) Minecraft Let's Play sorozatát
• unokaöccsökkel elmentünk egy MineShowra ❤
• kissé belevetettük magunkat a PUBG streamekbe
• Mercutio őfelsége fél évnyi gyengélkedés után Tybalthoz távozott † ❤
• eljutottam végre a TWD Blood Storeba vért adni
• az asgardiakkal volt regular ordinary Visegrád, Halloween és Christmas time ❤
• végignéztem a Touchot, a Black Mirrort, a Fargot, a Shamelesst és a Downton Abbeyt
• a bagolykövesekkel táboroztunk és karácsonyi báloztunk ❤
• a PhotoBucket igazán  jól kiszúrt mindenkivel. ezt küldöm neki
• Dolák-Saly Róbert elismerő szavakkal illetett egy Facebook postom kapcsán
• a Moana és a La La Land legalább annyira tetszett, mint a zenéik, amiket folyton hallgatok
• felvettek egy angol középfokra felkészítő képzésre. áprilisban vizsgázom

az év sorozata: Downton Abbey

az év filmje: Thor: Ragnarök

az év előadója és az év dala: Superfruit - Guy.exe

az év EPIC momentje: Thor 4D

az év másik EPIC momentje: Tom Holland előadta az Umbrellát

hello 2018!

Gotham City

Az elmúlt években a Gotham az egyetlen, amivel érdemes számolni a DC Comicst háza tájáról. Szerintem. Viszont tény, nem nézem se a Flash, se az Arowt, se más sorozatukat. Pedig azt mondják, jók. Szóval főleg az beszélhet belőlem, hogy nem bírom nézni, hogy övék egy Superman, egy Batman, egy Joker és még csomó olyan kult figura, akiket már a képregényfilmek sikere előtt is ismert a világ*, erre a Nolan-féle Batmanek óta nem képesek olyan filmet összehozni, ami igazán ütős és jó lenne, nem csak egyszernézős. Why? Viszont a Gotham egy baromi jó kis sorozat.

*szemben mondjuk Vasemberrel, Amerika Kapitánnyal meg Hulkkal. mert azt viszont ne mondja nekem senki, hogy itt Magyarországon pl. olyan nagyon közismertek lettek volna. maximum Pókember

goodbye 2016!

nézzük csak, mi történt az elmúlt évben:

• sok jóság a bagolykövesekkel és az asgardiakkal
• végignéztem az Elnök Embereit és a Supernaturalt
• Minecraft. sok Minecraft a családdal
• bemutatták az Amerika Kapitány: Polgárháborút, a Szemfényvesztők 2-t és a Dr. Strange-t
• Belgiumban jártam
• Hercegh Kriszpin énem a Bagolykő igazgatója lett
• végre megkaptam az új személyimet and even

az év előadója és (nekem) az év dala: Pentatonix - La La Latch

az év dala vol. 2.: Robin Schulz - Sugar (feat. Francesco Yates)
az év dala vol. 3.: Rag'n'Bone Man - Human

az év sorozata: The Walking Dead (idén is)

az év filmje: Amerika Kapitány: Polgárháború

az év EPIC momentje: Thor és Loki feltűnt Brisbaneben

hello 2017!

The Sparkling Dead

Glitter attack successful 😎

norman reedus (@bigbaldhead) által közzétett videó, 2016. Júl 19., 10:21 PDT

szemét Norman XD

Andrew visszavágója

meg kell csinálni

Van egy borzalmas tulajdonságom, ami vagy keveseknek van, vagy csak nem beszélnek róla, vagy talán észre sem veszik. Ha valami elvárássá válik, ha valami a "meg kell csinálni" dobozba kerül, onnantól kezdve legalább (!) 50%-kal nehezebben és kedvetlenebbül állok neki. Úgy kell rávegyem magam. Gyakran fizikailag rosszul leszek tőle. Kifejezetten szenvedek. De nem csak akkor, ha kiadnak nekem egy feladatot, hanem ha magamnak szabok meg valamit. Ha ugyanennek egy hirtelen ötlettől vezérelve, lendülettel nekiállok, akkor tök lazán és tök nagy örömmel teljesítem. Viszont ha ugyanezt a dolgot akár csak pár órát halogatom azzal, hogy "hú, ennek meg kéne lennie, de majd kicsit később", már veszett az ügy. Máris nem szeretem. Könnyen így járhattam volna ennek a posztnak a megírásával is. Felmerült bennem a gondolat, hogy mindezt le kéne jegyeznem, és már éppen azt kezdtem tervezgetni, hogy majd mondjuk pár óra múlva megcsinálom, amikor rájöttem, hogy nem, azt nem lehet, mert pont az lesz vele, amit kifejteni készülök. Kötelesség lesz, muszáj lesz és ettől elmegy a kedvem és vagy kényszeredetten történik meg, vagy egyáltalán nem történik meg, ahogy ezer és egy dolog erre a sorsra jutott előtte.

Úgyhogy nem házimunkáról, hivatalos ügyek intézéséről vagy egy tanulmány elkészítéséről van szó. Ó, nem. Akármiről. Olyasmikről, amiket szeretek csinálni. Teszem azt: képszerkesztés. Van, amit könnyen és boldogan összedobok editorban, de ha kitalálom, hogy "na egy ilyen manipot kéne majd összehozni" vagy "x mennyiségű fotót fogok retusálni", akkor kezdődik a szájhúzás. A saját magamnak kiadott feladatra!

Pontosan ezért van az, hogy jelenleg szinte elképzelésem sincs, mivel akarok foglalkozni. Mert nem akarom elidegeníteni magamtól azokat a dolgokat, amiket szeretek. Hiába végeztem olyan szakokat, amikkel a média vagy filmkészítés világában elhelyezkedhetnék. Az egy dolog, hogy nehéz is munkához jutni a szakmában, de őszintén szólva nem is nagyon akarok.

Egy szó, mint száz: nem csinálhatom azt, amit szeretek. Nem foglalkozhatok azzal, amit szeretek, mert tudom, hogy utána nem fogom úgy szeretni. Talán csak valamennyi idővel azután, hogy abbahagytam. Ez pedig rémes. Nem tudom, ez elmúlik-e valaha nálam, vagy hogy van-e olyan foglalkozás, amivel ne lennék így. Minden esetre egyelőre biztosra megyek, és inkább olyan munkákat vállalok, amik egy részt lazák, tehát nem gárgyulsz bele abba, hogy napi 8-10 órában folyamatosan ugyanazt csináld; másrészt pedig nem vágnak annyira a profilomba. Csak valamennyire. Annyira, hogy könnyen el tudjam végezni és legyen egy alapvető érdeklődésem iránta. Jó, mi?

csak a Pentatonix

Nem tudok betelni ezekkel a srácokkal. Évek óta hullámokban tör rám a PTX láz. Főleg karácsony környékén, hiszen az ünnepi dalfeldolgozásaik (is) zseniálisak. Az adventi készülődés alatt szóló zeneválogatásnak pedig szerves részei. Idén kicsit hamarabb kezdtem a fanboykodást. Vagy folytattam?

Nagyon imádom őket. Nem csak fantasztikusan muzikálisak, de ez a csapat úgy együtt van, ahogy kell. Mindannyian tök más, izgalmas személyiségek, akikben rengeteg a közös. Mindig baromira feltölt, amikor megnézem egy-egy videójukat. Arany pofák és csak úgy árad belőlük a zene. Arról nem is szólva, hogy egy csomó szám van, ami előtte közömbös volt nekem, de csak hozzá kellett nyúlniuk és nekem annyi.

Ja különben a Pentatonix egy főként coverekkel operáló acapella csapat, akik megnyerték a 2011es SingOffot. Öten vannak, Kirstin a mezzo-szoprán. Mitch a  tenor, Scott a bariton, Avi a basszus, Kevin pedig általában beat-boxol. Hihetnénk, hogy a klipekben feltuningolják az egészet és csak azért ilyen dús az élmény és csak emiatt nem hiányoznak senkinek a hangszerek, de ez annyira nem igaz, hogy a készített videóik nagy része live és ott ugyanúgy nem hiányzik az ég egy adta világon semmi. Semmi. Azokat én még sokkal jobban is szeretem. Férfiasan bevallom, hogy az esetek jelentős százalékában könnyekig hatódom. Néha még tök vidám számokon is. Ez van.

Most pedig szépen itt hagyok tőlük két videót a kedvenceim közül. 

Asgardians in Brisbane

Tom Hiddleston, Chris Hemsworth and Taika Waititi @ Thor: Ragnarok set

Shakespeare Day

aaawh

The Were-Monster &  Daggoo, family portrait (2016)

#thisepisodewasgold

miért van az, hogy...

... teljesen magától értetődő és helyánvaló a számunkra, hogy a színészek olyan filmekben játszanak, amiket nem ők rendeztek; olyan szövegeket mondanak, amiket mások írtak nekik; olyan ruhákban vannak, amiket mások adtak rájuk; azonban, ha egy énekes, vagy bármilyen zenei előadó nem maga szerzi a dalait, nem maga írja a szövegeit, nem magának találja ki a designját, máris hiteltelennek tartjuk?

... oda meg vissza vagyunk valakinek a természetes szépségétől, a gyönyörű szemétől, a csinos arcától, a formás alakjától és még egy csomó más adottságától, amivel született és amiért semmilyen jelentős erőfeszítést nem kellett tennie; azonban, ha valaki aláveti magát egy költséges, fájdalmas és minden szempontból kellemetlen plasztikai beavatkozásnak azért, hogy elérje azt, ami másoknak egyszerűen csak úgy megadatott, akkor az illetőt lesajnáljuk és műnek bélyegezzük?

UNITED WE STAND: DIVIDED WE FALL.

Oscars 2016

Mikor januárban nekiállnék elkámpicsorodni, hogy véget ért a karácsony, mindig rájövök, hogy kezdődik a díjátadó szezon, aminek a megkoronázása természetesen az Oscar. Tavalyra tökéletesítettem a módszerem és ez idén is bevált: lefeküdtem este 9 körül, felkeltem hajnali 1 után, végignéztem a gálát, aztán aludtam még pár órát. És most itt vagyok. Frissen, üdén, elégedetten.

• Nagyon örülök, hogy a Duna TV leadta a showt és hogy ilyen klasszul közvetített. Pár kivételtől eltekintve szépen kitöltötték a szüneteket, a szakértők és a tolmácsok is rendben volt. Igazán megtarthatnák ezt az Academy Awards közvetítős jó szokásukat a következő évekre is, nem csak amikor magyar filmet jelölnek. Ha már itt tartunk: yaaay Saul fia.

• Chris Rock korrekt házigazda volt, de nekem nem adta annyira, mint adhatta volna. Az teljesen oké, hogy hosszabban szólt a sokszínűség hiányának problémájáról, viszont szerintem sok volt, hogy ez tette ki nála a 80%-ot. Na mindegy.

• Baromi jó ötletnek tartom, hogy a jelöltek előre leadták a köszönöm-listájukat és hogy a díj átvétele közben az futott az alsó sávban. Már évek óta nehezen viselem, hogy az ilyen felsorolásokkal mennek el a beszédek és elveszik az időt a tényleges tartalomtól, jó gondolatoktól. Úgy tűnik, ezzel nem voltam egyedül. Nagyon remélem, hogy megtartják ezt a módszert. Idén még sokan voltak, akik a kiírt köszönetek ellenére azért fel is sorolták a neveket. De reményeim szerint könnyen átszoknak majd rá, hogy erre már nem kell gondjuk legyen.

• Akarom, hogy minionok többször adjanak át díjat!

• Tarolt a Mad Max: Fury Road a technikai kategóriákban. We witnessed. Meg is érdemelte. Arra pedig nem tudtam nem felfigyelni, hogy kb. az egész Mad Max stáb úgy fest, hogy nyugodtan elmehetnének mind a sivatagba fémszörnyeken száguldani. Hogy a forgatás tette őket ilyenné, vagy pont emiatt voltak ők a legalkalmasabbak a feladatra... hát szerintem ez utóbbi.

• Eszméletlenül tetszettek a díjak felvezető összeállításai. Az első wow élményem a hangvágás jelöltjeinek összefoglalójánál volt talán. Te jó ég! Na így kell egy kategóriát bemutatni.

• Ennio Morricone atyánk megkapta a Legjobb filmzene díját, ami már bőven kijárt neki. God bless Quentin Tarantino!

• A gála egyik legmegrendítőbb élménye volt Lady Gaga előadása, a Til It Happens To You, amit szexuális bántalmazások túlélőivel énekelt. Nem csoda, hogy az egész Dolby Theatre könnyezett.

• Nekem az Oscar soha sem igazán arról szólt, ki milyen díjat nyer, hanem arról, hogy ennyi zseniális ember mind ott van egy helyen. Komolyan egy valódi ünnep ez nekem. A film ünnepe. Mindemellett azért el kell mondjam, teljesen elégedett voltam a díjazottakkal. Abban viszont mélyen egyetértek Chris Rockkal -még ha ő csak hülyült is vele-, hogy napjainkra kezdik létjogosultságukat veszíteni a külön férfi és női kategóriák. Részemről inkább műfajokat választanék szét esetleg, mint a Golden Globeon.

• Megvan Leo Oscarja! Ennek viszont egyedül azért drukkoltam, hogy ne szívassák már tovább ezzel szegényt. Nem hiszem, hogy ez a Revenant-beli alakítás az, amiért neki díjat kellett volna kapnia. Legalább ötöt tudnék mondani, amiért inkább. Ugyanígy voltam Gary Oldmannel is a Tinker Tailor Soldier Spynál. Meg én különben idén is Eddie Redmaynenek adtam volna. De mindegy. A lényeg, hogy megvan végre!

• Ami durva nagy meglepetés volt és aminek hihetetlenül örültem: a Spotlight lett a Legjobb film. Nem csak azért ilyen kedves ez a tény a számomra, mert odavoltam a színészgárdáért, a forgatókönyvért és az egész élményért, amit adott, hanem mert amikor néztem, volt egy pillanat, amikor egyszerűen csak belém hasított, mennyire imádom a filmeket. Nem mintha nem érezném és tudnám ezt a nap 24 órájában, de ennyire külön gondolatként ritkán fogalmazódik meg bennem. A Spotlight alatt viszont ez történt.

Éljenek a filmek!

Mark Ruffalo: "I tried to make off with the big one. Security stopped me. Darn it. #oscars"