i have all these bro feels now

Nagyon imádom, ha emberek egymásra találnak. Ha olyan egységet alkotnak, amire öröm ránézni, és amitől úgy érzed, a helyén van a világ. Mindegy, hogy Ők ketten rokonok, szerelmesek, testvérek, barátok, munkatársak. Csak látod rajtuk, hogy jól érzik magukat egymás mellett. Hogy a másik mellett a helyükön, elemükben vannak. Hogy jobbá teszik egymást. Na nekem ilyen Chris Hemsworth és Tom Hiddleston.

Anno nagyon vártam az Avengers filmet, de nem követtem annyira nyomon a promokat és a premiereket. Utólag néztem vissza minden ilyen eseményt, és nagyon örültem, amikor együtt láttam az asgardi tesókat. Aztán volt egy nagy szünet, legalábbis nekem annak tűnt. Akkor jöttem rá, hogy mennyire annak tűnt, amikor a Vasember 3 premierjén találkoztak, és jól meglapogatták egymást. Ennyi volt a jelenet, de engem legalább olyan baromira feldobott ez a dolog, mintha én találkoztam volna valami régen látott baráttal. Most pedig, így a Thor: The Dark World premierek alkalmával - férfiasan megvallom - egyszerűen néha spontán bekönnyezek, amikor meglátok róluk egy-egy közös fotót vagy interjút. Egyszerűen elöntenek a bro feelek... but it's good for me! I like it! ANOTHER!

come at me bro

Chris Hemsworth and Tom Hiddleston @ Thor: The Dark World premiere

összeértünk

Van az úgy, hogy valaminek annyira meg akarod adni a módját, olyan keretet szánsz neki, hogy addig halogatod, mígnem újra és újra azon kapod magad, hogy még nem tetted meg, és már szinte el is felejtetted, hogyan is akartad pontosan, és miért húztad idáig. Na valahogy így vagyok én a Kristóffal való találkozásom megörökítésével. De majd most...

2011 októbere. Lélekbonbon dedikálás. Kissé éppen a halálomon voltam valami betegség miatt, de úgy éreztem, most már muszáj összefutnom Kristóffal, így hát összekapartam magam, és nekivágtam a városnak. Azt hiszem, elsőként érkeztem, és bár csakhamar hosszan kinyúlt a sor a Batthyányi téri csarnok Ulpius -ház könyvesboltjából, de meglehetősen derűs és családias volt a hangulat. Mikor sorra kerültem, Kristóffal rögtön felismerően egymásra mosolyogtunk, és ahogy odasétáltam hozzá, magához ölelt. Kissé meglepetten és félszegen, de boldogan öleltem vissza, és részemről hasonlóan félszegen, kissé esetlenül folytatódott a beszélgetésünk is, miközben aláírta a könyvemet.

Megdicsérte a Nightmare before Christmas táskámat, és nagyon röpkén belementünk személyes témákba, de szerintem ott a helyszínen sem tudtam már, miket felelek, mondok, kérdezek, nem hogy így utólag. Tökre kómás voltam, meg beteg és gusztustalan, de úgy láttam, Kristóf így is szeret.* Elég az hozzá, hogy beszélgettünk egy keveset, aztán átadtam a lehetőséget a következőnek, és leültem a bolt előtt egy padra, beleolvasgatva a kötetbe, meg persze nézelődve, figyelve a dedikálás további menetét.

Alapvetően az az "elsőként érkezem és utoljára távozom" típus vagyok. Szeretem teljesen magamba szívni az események légkörét, mindent megfigyelni, mindennek tanúja lenni. Így hát már nagyon kevesen maradtunk, mikor én még mindig ott ücsörögtem, erőt merítve a hazafele útra, meg hát élvezve a közeget még.

Kristóf is elindult végül néhány ismerősével, és ahogy észrevett ott üldögélve, ráköszöntünk egymásra búcsúzóul. Csak pislogtam utána jólesően, Ő pedig néha hátratekintett rám, aztán ahogy a mozgólépcsőre állt, már le se vette rólam a szemét és én se róla. Csak néztük egymást, míg Ő alá nem bukott a látóhatáromon.

Tényleg nem igazán emlékszem, milyen párbeszéd folyt köztünk pontosan, és még sok minden másra sem, de erre az utolsó pár pillanatra annál inkább. Itt van előttem tisztán és élesen. Ha más nem is lett volna, már ezért megérte. Hiszen ez volt a lényeg. Beszélni beszélünk mi úgyis a neten, megosztjuk a gondolatainkat, tartjuk a kapcsolatot, de arra, hogy egymás szemébe nézzünk, egymás közelében legyünk, ekkor volt lehetőség, és mi éltünk is vele.

Ez volt hát az én régóta őrzött lélekbonbonom mára.

*Igazából szerelem

nekem a jazz

Sokszor kérdezik tőlem, melyik a kedvenc együttesem, milyen zenét szeretek. Az előbbire rá szoktam vágni, hogy Jamiroquai, de különben nehezen felelek erre, mert annyi minden van, amiért odavagyok, stílustól és előadótól függetlenül. Ez nem csak a zenére igaz, de arra különösen. Mindenből találok magamnak olyat, amit imádok. Oké, ha mindenképpen mondanom kell olyan műfajt, amit inkább kihagynék, az az operett, a mulatós és az opera volna. Az előbbiektől persze olyankor nem tartózkodom, amikor adott alkalommal, társaságba dalolásra kerül a sor. De hallgatni nem szívesen hallgatom. Az opera pedig egy olyan műfaj, amit nem nagyon tudok mire vélni, hova tenni. Nekem a klasszikus zene inkább instrumentális vagy kórusművekből áll. De ennyit arról, mi az, ami nem!

Ami viszont igen, az kb. minden más. Ha pedig mindenképpen ki kell emelnem stílusokat, akkor rock, reggae, funky és mindenek fölött a jazz és a swing. Oh yeah.

A jazz az a műfaj, amit ha meghallok a rádióban vagy bárhol, akkor úgy érzem, az én zeném szól. Elegáns, mégis könnyed. Méregdrága, mégis elérhető. Játékos, mégis érzéki. Klasszikus, mégis modern. Tetszik a visszafogott szenvedélye, a kötötten laza ritmusa, és egyáltalán maga az életérzés.

Szirtes Tamás valami olyasmit mondott Varga Viktornak az X-Faktor válogatóján, hogy "napsütés van a hangjában". Nekem ez a jazz. Olykor derengő, máskor verőfény. Néha csak kellemesen borzongat, máskor teljesen eltelít. Egy szó mint száz: nekem a jazz.

hate is a whore, a plague, a curse

Amikor azt mondom valamire, hogy "nekem nincs vele bajom", vagy hogy "semleges", vagy hogy "nekem nem annyira", vagy hogy "a mirhával legközelebb ne fáradj"*, az nálam általában inkább azt jelenti, hogy "na azt nem igazán szeretem". Csak éppen nem vagyok hajlandó ezeknél a szavaknál és egy vállrándításnál többet áldozni rá.
Oké, szeretek néha színpadiasan kifakadni és durván lehordani valamit. Részletekbe menően ecsetelni, miért tartom hülyeségnek, rossznak, baromságnak. Igen, ez előfordul. De ezek inkább mindig elvek, eljárások, hozzáállások. Viszont alapjában véve nagyon nem kenyerem az utálkozás. Sőt, ha valaki nekiáll anyázni valamit a semmiből, csak úgy, mert hát mindenki azt teszi egyébként is, akkor néha, még ha nekem is akad gondom az adott dologgal, akkor is kicsit a védelmére kelek. Mert nem tudom felfogni, miért törődnek ennyit az emberek olyasmivel, amit ilyen mélységesen megvetnek. Miért nem azzal foglalkoznak, amiben örömüket lelik? Miért vesztegetnek időt, energiát, szót arra, amitől kivannak? Más kérdés, ha mondjuk rossz bánásmód ellen lépnek fel, vagy a jogaikért állnak ki. De annak is megvan a stílusa, helye, ideje. Ahogyan mindennek.

Miért klassz dolog az egyetemes gyűlölködés? Miért menő celebeket szidni, műsorokra köpködni? Nem kell mindenkit és mindent szeretni, de mindenkinek és mindennek van létjogosultsága, főleg amikor láthatóan akad rá kereslet. Ha olyasmire morogsz, ami népszerű, annyi erővel morogj nyugodtan a környezetedben élőkre meg saját magadra is. Mi választjuk, mi csináljuk. Ezer dolog van, amivel kapcsolatban én sem értem, mi jó benne, miért ismert vagy nézett, de nem is kell értenem. Én nem nézem, engem nem foglalkoztat, de nem is állok neki úton-útfélen leszólni, mert engem ez nem tölt el elégedettséggel. Nem érzem jól magam attól, ha azt hajtogatom, de szar valami, ahelyett, hogy mondjuk felpörögve árasztanám az imádatomat arra, amit szeretek.

Persze, a hírességek és show műsorok szidása talán még mindig jobb embercsoportok leköpésénél, de... komolyan muszáj választani? Komolyan ilyenekkel kell foglalkozni? Szerintem, ha mindenki csillogó szemekkel, odaadóan beszélne, áradozna mindarról, ami fontos a számára, ami megihleti, ami ösztönzi, ami jó érzéssel tölti el, vagy éppen felvetne olykor egy-egy elméletet, Őt foglalkoztató témát baráti vitára, ahelyett, hogy akár egy szót is vesztegetne olyasmire, amitől a hideg rázza, akkor nem sokkal faszább lenne minden? Én baromira élvezném.

*Brian élete

cím: Romeo and Juliet musical - Born to hate