goodbye 2017!

az előző részek tartalmából - ez történt a 2017-es évadban:

• elértem a 3. X-et
• kipróbáltam magam grafikusi munkakörben
• megünnepeltük a szüleim 40. házassági évfordulóját ❤
• végignéztük Sirius (pingvinharcos) Minecraft Let's Play sorozatát
• unokaöccsökkel elmentünk egy MineShowra ❤
• kissé belevetettük magunkat a PUBG streamekbe
• Mercutio őfelsége fél évnyi gyengélkedés után Tybalthoz távozott † ❤
• eljutottam végre a TWD Blood Storeba vért adni
• az asgardiakkal volt regular ordinary Visegrád, Halloween és Christmas time ❤
• végignéztem a Touchot, a Black Mirrort, a Fargot, a Shamelesst és a Downton Abbeyt
• a bagolykövesekkel táboroztunk és karácsonyi báloztunk ❤
• a PhotoBucket igazán  jól kiszúrt mindenkivel. ezt küldöm neki
• Dolák-Saly Róbert elismerő szavakkal illetett egy Facebook postom kapcsán
• a Moana és a La La Land legalább annyira tetszett, mint a zenéik, amiket folyton hallgatok
• felvettek egy angol középfokra felkészítő képzésre. áprilisban vizsgázom

az év sorozata: Downton Abbey

az év filmje: Thor: Ragnarök

az év előadója és az év dala: Superfruit - Guy.exe

az év EPIC momentje: Thor 4D

az év másik EPIC momentje: Tom Holland előadta az Umbrellát

hello 2018!

Gotham City

Az elmúlt években a Gotham az egyetlen, amivel érdemes számolni a DC Comicst háza tájáról. Szerintem. Viszont tény, nem nézem se a Flash, se az Arowt, se más sorozatukat. Pedig azt mondják, jók. Szóval főleg az beszélhet belőlem, hogy nem bírom nézni, hogy övék egy Superman, egy Batman, egy Joker és még csomó olyan kult figura, akiket már a képregényfilmek sikere előtt is ismert a világ*, erre a Nolan-féle Batmanek óta nem képesek olyan filmet összehozni, ami igazán ütős és jó lenne, nem csak egyszernézős. Why? Viszont a Gotham egy baromi jó kis sorozat.

*szemben mondjuk Vasemberrel, Amerika Kapitánnyal meg Hulkkal. mert azt viszont ne mondja nekem senki, hogy itt Magyarországon pl. olyan nagyon közismertek lettek volna. maximum Pókember

csak a Pentatonix

Nem tudok betelni ezekkel a srácokkal. Évek óta hullámokban tör rám a PTX láz. Főleg karácsony környékén, hiszen az ünnepi dalfeldolgozásaik (is) zseniálisak. Az adventi készülődés alatt szóló zeneválogatásnak pedig szerves részei. Idén kicsit hamarabb kezdtem a fanboykodást. Vagy folytattam?

Nagyon imádom őket. Nem csak fantasztikusan muzikálisak, de ez a csapat úgy együtt van, ahogy kell. Mindannyian tök más, izgalmas személyiségek, akikben rengeteg a közös. Mindig baromira feltölt, amikor megnézem egy-egy videójukat. Arany pofák és csak úgy árad belőlük a zene. Arról nem is szólva, hogy egy csomó szám van, ami előtte közömbös volt nekem, de csak hozzá kellett nyúlniuk és nekem annyi.

Ja különben a Pentatonix egy főként coverekkel operáló acapella csapat, akik megnyerték a 2011es SingOffot. Öten vannak, Kirstin a mezzo-szoprán. Mitch a  tenor, Scott a bariton, Avi a basszus, Kevin pedig általában beat-boxol. Hihetnénk, hogy a klipekben feltuningolják az egészet és csak azért ilyen dús az élmény és csak emiatt nem hiányoznak senkinek a hangszerek, de ez annyira nem igaz, hogy a készített videóik nagy része live és ott ugyanúgy nem hiányzik az ég egy adta világon semmi. Semmi. Azokat én még sokkal jobban is szeretem. Férfiasan bevallom, hogy az esetek jelentős százalékában könnyekig hatódom. Néha még tök vidám számokon is. Ez van.

Most pedig szépen itt hagyok tőlük két videót a kedvenceim közül. 

UNITED WE STAND: DIVIDED WE FALL.

I was following the pack

all swallowed in their coats

with scarves of red tied 'round their throats

to keep their little heads

from falling in the snow

and I turned 'round and there you go

and, Michael, you would fall

and turn the white snow red as strawberries

in the summertime

#oneofmyfavptxcovers

dance magic, dance

Igazából számomra soha nem volt hihető, hogy David Bowie egy egyszerű, halandó emberi lény lenne, úgyhogy tartom magam ahhoz, hogy tegnap este egyszerűen csak a szó szoros értelmében eltávozott közülünk. Készített nekünk még egy albumot búcsúzóul, aztán szépen útnak indult. Egyszer talán majd visszajön, mondjuk valamilyen új formában. Addig is velünk van a számtalan eddigiben. Álljanak most itt azok a darabok, amelyek nekem a legfontosabbak tőle!

Jareth, a koboldkirály

'Cause love's such an old-fashioned word

And love dares you to care for

The people on the edge of the night

And love dares you to change our way of

Caring about ourselves

kedvenc filmjeim egyike, a Lovagregény báljelenete és a felcsendülő Golden Years

bonus:

Daviw Bowie & Tina Turner - Tonight

David Bowie & Mick Jagger - Dancing In The Street

*  *  *

Számtalan veszély és megpróbáltatás után

eljutott a várig, túl a manók városán...
farewell David Bowie


*  *  *

A múlt szelleme

Megnéztem a Mamát. A Crimson Peak promózása kapcsán sokszor emlegették, hiszen ebben szintén együtt dolgozott Jessica Chastain és Guillermo del Toro. (továbbiakban spoiler alert) Részint talán ezért, részint viszont különben is párhuzamot vonnék szerintem a két film között. Nem csak a megjelenés, a hangulat, a szellemek gyönyörűen ijesztő ábrázolása miatt, hanem... az egész sztori miatt, ami alapvetően teljesen ugyanaz: adott két testvér, akik sok megrázkódtatáson estek át, és ott rekedtek egy kísértetházban, amely egyben az otthonukká lett. Aztán jön egy fordulópont, és vele együtt egy új élet és egy új szeretet a reménye. Az egyik testvér hajlik felé, vágyni kezd rá, míg a másik elutasítja. Addig csak egymásnak voltak, most változás következik és dönteniük kell. Végül az egyik a jövőbe halad, a másik ott marad a múltban. Elszakadnak egymástól.

Különbözik a kor, a cselekmény, a környezet, a testvérek viszonya és igazából a felsoroltakon kívül szinte minden, ám a mondanivaló ugyanaz. Ami pedig fő erénye mindkét filmnek, hogy nem ítél el senkit. Nem foglal állást. Megérti a múlt és a jövő boldogságát is. Megérti azt is, aki a régben maradt és megérti azt is, aki inkább már tovább menne. Nyilván ez utóbbi felé billen a mérleg nyelve. A haladás felé. Ám ha bármiért is megfeddik ez előbbit, az egyedül az, ha az illető magához láncolja a másikat. Azonban valljuk be, sokunk tenne így. Hiszen ezzel összeomlik a világa. Legalábbis ezt hiszi. Pedig akármilyen kemény, ezt meg kell tenni azért, akit szeretünk. El kell engedni. Ha akarata ellenére magunknál tartjuk, többé már úgysem lesz semmi olyan, mint régen.

what a time to be alive

Kevin Smith és Paul Bettany a Walking Dead kibeszélő showjában...
#ihavenowords #ifuckinglovetheseguys


we were all Paul Bettany at this point. don't deny it!

we were all Kevin Smith at this point. don't deny it!

welcome Marty and Doc

 

ez így Crimson Peak után még brutálisabb

#wtfishappening #iloveit

Beware of Crimson Peak

Ma megnéztem moziban a Crimson Peaket. Másfél éve vártam ezt a filmet. Nem fogok spoilerezni, mert igazából ez nem is egy kiveséző poszt. Szóval véleményül annyit, hogy gyönyörű és megrázó. Pont olyan, amilyenre számítottam, ennek pedig mindig örülök. Viszont inkább a rám gyakorolt hatásáról beszélnék...

Rájöttem, hogy én mindig a jó filmek után veszem észre magam körül a világot. Kijövök a moziból, és az élmény, a hangulat mindennek tartalmat ad. Ha túlzóan érzékletesen akarnám kifejezni magam, azt mondanám, hogy ami addig szürke volt, egy ilyen film után színes lesz. Minden jelentéktelen jelentőssé válik. Fontos lesz nem csak az, ami körülvesz, hanem az, ahogy én viselem magam benne. Mintha addig nem tudtam volna igazán, hogy hol a helyem. Hogy hogyan látnak mások. Aztán kijövök egy filmről és nem pusztán van helyem a világban, hanem az enyém az egész és fel sem merül bennem, hogy mások nem úgy látnak engem, mint én magamat. Ettől pedig valóban olyan leszek, amilyen vagyok. Mert nincs bennem szorongás, elveszettség. Szilárd talajon érzem magam. Otthonosan mozgok a saját létezésemben. Nem tudom, szoktam-e magam annál kiegyensúlyozottabban és felhőtlenebbül érezni, mint egy-egy film után. Legyen az akár egy ilyen gothic romantic horror. Persze, nyilvánvalóan, ha nem Tom Hiddleston lett volna az egyik főszereplője, nem érezném most ennyire így magam, hiszen én mindig karaktereken keresztül élem át a filmeket. De ez már egy másik gondolatsor, amit talán már ki is fejtettem valamikor...

Paul Bettany, everyone

#you sir #i'm out

bromance at its finest

imádom ezt a két tagot

#dorks

ja, hogy én emiatt kattantam rá az Can't feel my facere... ok. stimt

Baromi érdekes, ahogy a refrénnél egyáltalán nem azt kapjuk, amit várunk. Úgy értem, van egy íve a számnak, mint mindegyiknek, és ahogy kell, kiélezi valamire, feszíti a húrt, felkészít a refrénre, aztán  ahelyett, hogy robbanna, hirtelen elengedi és átvált lazába. Ez lehetne rossz is, de ez esetben sokkal inkább izgalmas. Tetszik.

Paul Bettany javaslata Jason Stathamnak

#BUUURN  #dekülönbensemmigázjasonstathammel #nemaszínésziképességeiértszeretjükna 

Paul Bettany esete Guy Ritchie úszómedencéjével.....

#jéééézusom #hogytörténnekvelemindigilyenek? #iloveyousir