A következő címkéjű bejegyzések mutatása: books. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: books. Összes bejegyzés megjelenítése
2016. április 23.
2013. október 13.
összeértünk
Van az úgy, hogy valaminek annyira meg akarod adni a módját, olyan keretet szánsz neki, hogy addig halogatod, mígnem újra és újra azon kapod magad, hogy még nem tetted meg, és már szinte el is felejtetted, hogyan is akartad pontosan, és miért húztad idáig. Na valahogy így vagyok én a Kristóffal való találkozásom megörökítésével. De majd most...
2011 októbere. Lélekbonbon dedikálás. Kissé éppen a halálomon voltam valami betegség miatt, de úgy éreztem, most már muszáj összefutnom Kristóffal, így hát összekapartam magam, és nekivágtam a városnak. Azt hiszem, elsőként érkeztem, és bár csakhamar hosszan kinyúlt a sor a Batthyányi téri csarnok Ulpius -ház könyvesboltjából, de meglehetősen derűs és családias volt a hangulat. Mikor sorra kerültem, Kristóffal rögtön felismerően egymásra mosolyogtunk, és ahogy odasétáltam hozzá, magához ölelt. Kissé meglepetten és félszegen, de boldogan öleltem vissza, és részemről hasonlóan félszegen, kissé esetlenül folytatódott a beszélgetésünk is, miközben aláírta a könyvemet.
Megdicsérte a Nightmare before Christmas táskámat, és nagyon röpkén belementünk személyes témákba, de szerintem ott a helyszínen sem tudtam már, miket felelek, mondok, kérdezek, nem hogy így utólag. Tökre kómás voltam, meg beteg és gusztustalan, de úgy láttam, Kristóf így is szeret.* Elég az hozzá, hogy beszélgettünk egy keveset, aztán átadtam a lehetőséget a következőnek, és leültem a bolt előtt egy padra, beleolvasgatva a kötetbe, meg persze nézelődve, figyelve a dedikálás további menetét.
Alapvetően az az "elsőként érkezem és utoljára távozom" típus vagyok. Szeretem teljesen magamba szívni az események légkörét, mindent megfigyelni, mindennek tanúja lenni. Így hát már nagyon kevesen maradtunk, mikor én még mindig ott ücsörögtem, erőt merítve a hazafele útra, meg hát élvezve a közeget még.
Kristóf is elindult végül néhány ismerősével, és ahogy észrevett ott üldögélve, ráköszöntünk egymásra búcsúzóul. Csak pislogtam utána jólesően, Ő pedig néha hátratekintett rám, aztán ahogy a mozgólépcsőre állt, már le se vette rólam a szemét és én se róla. Csak néztük egymást, míg Ő alá nem bukott a látóhatáromon.
Tényleg nem igazán emlékszem, milyen párbeszéd folyt köztünk pontosan, és még sok minden másra sem, de erre az utolsó pár pillanatra annál inkább. Itt van előttem tisztán és élesen. Ha más nem is lett volna, már ezért megérte. Hiszen ez volt a lényeg. Beszélni beszélünk mi úgyis a neten, megosztjuk a gondolatainkat, tartjuk a kapcsolatot, de arra, hogy egymás szemébe nézzünk, egymás közelében legyünk, ekkor volt lehetőség, és mi éltünk is vele.
Ez volt hát az én régóta őrzött lélekbonbonom mára.
*Igazából szerelem
2010. szeptember 21.
2009. május 25.
Csillagközi Törülköző Nap
Ez a nap, angol nevén a Towel Day tisztelgés Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak írója előtt. Halála óta minden évben május 25-én a műveinek rajongói és kedvelői felkapják törölközőjüket, és magukkal hurcibálják az egész nap folyamán, jól látható helyen. Az igazán elkötelezetteknél különben is mindig van törölköző, csak éppen a táska mélyén.
"Törülköző: A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos." Szóval mindig legyen Nálad törülköző! Ma főleg!2009. május 22.
A Prof, a Camerlengo és a Hasszaszin
A tegnapi napon végre jól megnéztem magamnak az Angyalok és démonokat a Corvinban, ahol már borzasztó régen voltam. Aszem. Na mindegy is.
Elég az hozzá, hogy ugyebár nem bírom elviselni, ha könyvet és filmet összehasonlítanak. Nem is igazán szoktam tenni. Jobban mondva: összehasonlítom, csak úgy érdekesség szinten, de ez alapján nem ítélem el egyik alkotást sem. Talán még megjegyzem magamban, hogy így meg úgy rosszabb, vagy jobb lett volna, de mindez csak az elmélkedés szintjén marad, nem igazán befolyásol. Ennek ellenére olvasott élményeim összezavartak ez alkalommal. Azt hittem, pont jó lesz így, hogy régen olvastam a könyvet és alig emlékszem rá. De sajna az lett belőle, hogy ahogy haladt a film, megpróbáltam az agyam tekervényeiből előhalászni, hogy na ez hogyan is volt. Aztán mindig rászóltam magamra, hogy koncentrálj a filmre, lazíts, ne gondolj semmi ilyenre. Dehát csak megesett újra és újra. Éppen ezért a leülepedés tovább tartott. Tudjátok, amikor kavar van bennetek a filmmel kapcsolatban a megtekintés után, de aztán mondjuk pár óra múlva kitisztul a kép. Na nekem ehhez a másnap kellett. Így már merek nyilatkozni.
Ugyanaz van vele, mint a Da Vinci-kóddal volt. Sokan szidják, hogy de unalmas, meg mennyire elrontott. Ezeknek a legtöbbje persze olvasta előtte a könyvet. De akkor nem tudom, mire számítottak? Akármennyire kedvelem Dan Brownt, azt be kell vallani, hogy az írásai művészileg nem nagyon nyomnak a latba. A történetre megy rá, szinte úgy ír le mindent, mintha egy forgatókönyv volna. Így tehát ha valaki olvassa, már láthatja is maga előtt a mozit. Feltéve, ha ismeri ugye a szereplőket... Na most megint elmélyedtem ebben a könyv-film dologban. A lényeg: kár hasonlítgatni, de ha valaki mégis megteszi, szerintem ezek pont azok a fajta adaptációk, amik csak praktikumokban térnek el az írott sztoritól. Na de...
Tom Hanks változatlanul nagyon ott van Langdon szerepében. Pont azt adja, amilyennek lennie kell.
Ayelet Zurer valószínűleg jó lett volna, csak... nekem felszínes volt. Valahogy a női főszereplőket nagyon nem bírják eltalálni sokszor. Nem a színésznőt, hanem magát az alakítását, annak minőségét és mennyiségét. A hölgyemény erről csak bizonyos mértékben tehet.
Na de ott van aztán Stellan Skarsgård, akit igazából azóta kedvelek nagyon, hogy megtudtam, hogy Paul Bettany egyik legjobb haverja. (A fiát is róla nevezte el.) Lehet, hogy gáz, de ez van. Azóta mindig örülök neki minden filmben, mert hát azért eléggé rendben is van.
Az asszaszin, Nikolaj Lie Kaas nem volt nagy eresztés. Főleg nem az imént említett Bettany albinós alakítása után. Szerintem mindenki többet várt.
Végül, de nem utolsó sorban: Ewan McGregor camerlengoja. Mint már mondottam volt, amióta tudok erről a karakterről, én Őt képzeltem a szerepre. És juhú meg jippé, télleg Ő lett. És bár olykor-olykor felmerült bennem, hogy csalódott vagyok a játékát illetően, így másnap, megemésztve a látottakat, azt kell, hogy mondjam: nem csalódtam. Van neki ugyanis pár arca. olykor édes-kedves szépfiú, máskor nyamvadt kis patkány, vagy éppen teszetosza szomszéd srác. Most azt a fazonját hozta, amit kellett: nem tudod, hányadán állsz Vele. Nem enged közel magához. Nem hagyja, hogy beleláss. Sem együtt érezni nem tudsz Vele, sem elhatárolódni nem bírsz Tőle. Megfoghatatlan. Ez pedig így volt jó.
A többi szereplőt nem állnék neki taglalni. A történet a kedvencem a Dan Brownok közül. A helyszínek pazarak, a zene már a Da Vincinél is el volt találva. Összességében teljesen rendben volt, de annyi bizonyos, hogy ha eredeti nyelven is meglesem, akkor már nagyon rendben lesz. Úgy az igazi.
Elég az hozzá, hogy ugyebár nem bírom elviselni, ha könyvet és filmet összehasonlítanak. Nem is igazán szoktam tenni. Jobban mondva: összehasonlítom, csak úgy érdekesség szinten, de ez alapján nem ítélem el egyik alkotást sem. Talán még megjegyzem magamban, hogy így meg úgy rosszabb, vagy jobb lett volna, de mindez csak az elmélkedés szintjén marad, nem igazán befolyásol. Ennek ellenére olvasott élményeim összezavartak ez alkalommal. Azt hittem, pont jó lesz így, hogy régen olvastam a könyvet és alig emlékszem rá. De sajna az lett belőle, hogy ahogy haladt a film, megpróbáltam az agyam tekervényeiből előhalászni, hogy na ez hogyan is volt. Aztán mindig rászóltam magamra, hogy koncentrálj a filmre, lazíts, ne gondolj semmi ilyenre. Dehát csak megesett újra és újra. Éppen ezért a leülepedés tovább tartott. Tudjátok, amikor kavar van bennetek a filmmel kapcsolatban a megtekintés után, de aztán mondjuk pár óra múlva kitisztul a kép. Na nekem ehhez a másnap kellett. Így már merek nyilatkozni.
Ugyanaz van vele, mint a Da Vinci-kóddal volt. Sokan szidják, hogy de unalmas, meg mennyire elrontott. Ezeknek a legtöbbje persze olvasta előtte a könyvet. De akkor nem tudom, mire számítottak? Akármennyire kedvelem Dan Brownt, azt be kell vallani, hogy az írásai művészileg nem nagyon nyomnak a latba. A történetre megy rá, szinte úgy ír le mindent, mintha egy forgatókönyv volna. Így tehát ha valaki olvassa, már láthatja is maga előtt a mozit. Feltéve, ha ismeri ugye a szereplőket... Na most megint elmélyedtem ebben a könyv-film dologban. A lényeg: kár hasonlítgatni, de ha valaki mégis megteszi, szerintem ezek pont azok a fajta adaptációk, amik csak praktikumokban térnek el az írott sztoritól. Na de...
Tom Hanks változatlanul nagyon ott van Langdon szerepében. Pont azt adja, amilyennek lennie kell.
Ayelet Zurer valószínűleg jó lett volna, csak... nekem felszínes volt. Valahogy a női főszereplőket nagyon nem bírják eltalálni sokszor. Nem a színésznőt, hanem magát az alakítását, annak minőségét és mennyiségét. A hölgyemény erről csak bizonyos mértékben tehet.
Na de ott van aztán Stellan Skarsgård, akit igazából azóta kedvelek nagyon, hogy megtudtam, hogy Paul Bettany egyik legjobb haverja. (A fiát is róla nevezte el.) Lehet, hogy gáz, de ez van. Azóta mindig örülök neki minden filmben, mert hát azért eléggé rendben is van.
Az asszaszin, Nikolaj Lie Kaas nem volt nagy eresztés. Főleg nem az imént említett Bettany albinós alakítása után. Szerintem mindenki többet várt.
Végül, de nem utolsó sorban: Ewan McGregor camerlengoja. Mint már mondottam volt, amióta tudok erről a karakterről, én Őt képzeltem a szerepre. És juhú meg jippé, télleg Ő lett. És bár olykor-olykor felmerült bennem, hogy csalódott vagyok a játékát illetően, így másnap, megemésztve a látottakat, azt kell, hogy mondjam: nem csalódtam. Van neki ugyanis pár arca. olykor édes-kedves szépfiú, máskor nyamvadt kis patkány, vagy éppen teszetosza szomszéd srác. Most azt a fazonját hozta, amit kellett: nem tudod, hányadán állsz Vele. Nem enged közel magához. Nem hagyja, hogy beleláss. Sem együtt érezni nem tudsz Vele, sem elhatárolódni nem bírsz Tőle. Megfoghatatlan. Ez pedig így volt jó.
A többi szereplőt nem állnék neki taglalni. A történet a kedvencem a Dan Brownok közül. A helyszínek pazarak, a zene már a Da Vincinél is el volt találva. Összességében teljesen rendben volt, de annyi bizonyos, hogy ha eredeti nyelven is meglesem, akkor már nagyon rendben lesz. Úgy az igazi.
2008. október 29.
Angyalok és démonok és papok
Ez döbbenet!
Szokásom, hogy egy-egy könyv olvasása közben a szereplőket nem csak úgy körvonalasan képzelem magam elé, hanem színészekkel azonosítom őket. Mikor anno az Angyalok és démonokat olvastam, Carlo Ventrescát Ewan McGregorral azonosítottam. És ki játssza a most készülő filmben Carlo Ventrescát? Na ki? Hát Ewan McGregor...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)