Van az úgy, hogy valaminek annyira meg akarod adni a módját, olyan keretet szánsz neki, hogy addig halogatod, mígnem újra és újra azon kapod magad, hogy még nem tetted meg, és már szinte el is felejtetted, hogyan is akartad pontosan, és miért húztad idáig. Na valahogy így vagyok én a
Kristóffal való találkozásom megörökítésével. De majd most...
2011 októbere.
Lélekbonbon dedikálás. Kissé éppen a halálomon voltam valami betegség miatt, de úgy éreztem, most már muszáj összefutnom Kristóffal, így hát összekapartam magam, és nekivágtam a városnak. Azt hiszem, elsőként érkeztem, és bár csakhamar hosszan kinyúlt a sor a Batthyányi téri csarnok Ulpius -ház könyvesboltjából, de meglehetősen derűs és családias volt a hangulat. Mikor sorra kerültem, Kristóffal rögtön felismerően egymásra mosolyogtunk, és ahogy odasétáltam hozzá, magához ölelt. Kissé meglepetten és félszegen, de boldogan öleltem vissza, és részemről hasonlóan félszegen, kissé esetlenül folytatódott a beszélgetésünk is, miközben aláírta a könyvemet.
Megdicsérte a
Nightmare before Christmas táskámat, és nagyon röpkén belementünk személyes témákba, de szerintem ott a helyszínen sem tudtam már, miket felelek, mondok, kérdezek, nem hogy így utólag. Tökre kómás voltam, meg beteg és gusztustalan, de úgy láttam, Kristóf így is szeret.* Elég az hozzá, hogy beszélgettünk egy keveset, aztán átadtam a lehetőséget a következőnek, és leültem a bolt előtt egy padra, beleolvasgatva a kötetbe, meg persze nézelődve, figyelve a dedikálás további menetét.
Alapvetően az az "elsőként érkezem és utoljára távozom" típus vagyok. Szeretem teljesen magamba szívni az események légkörét, mindent megfigyelni, mindennek tanúja lenni. Így hát már nagyon kevesen maradtunk, mikor én még mindig ott ücsörögtem, erőt merítve a hazafele útra, meg hát élvezve a közeget még.
Kristóf is elindult végül néhány ismerősével, és ahogy észrevett ott üldögélve, ráköszöntünk egymásra búcsúzóul. Csak pislogtam utána jólesően, Ő pedig néha hátratekintett rám, aztán ahogy a mozgólépcsőre állt, már le se vette rólam a szemét és én se róla. Csak néztük egymást, míg Ő alá nem bukott a látóhatáromon.
Tényleg nem igazán emlékszem, milyen párbeszéd folyt köztünk pontosan, és még sok minden másra sem, de erre az utolsó pár pillanatra annál inkább. Itt van előttem tisztán és élesen. Ha más nem is lett volna, már ezért megérte. Hiszen ez volt a lényeg. Beszélni beszélünk mi úgyis a neten, megosztjuk a gondolatainkat, tartjuk a kapcsolatot, de arra, hogy egymás szemébe nézzünk, egymás közelében legyünk, ekkor volt lehetőség, és mi éltünk is vele.
Ez volt hát az én régóta őrzött lélekbonbonom mára.
*Igazából szerelem
