Anyák napja hajnalára

// Prológus: Ezeket a sorokat igazából hetekkel ezelőtt hagytam kirohanni magamból, mert mindigis az írás volt az egyik legalapvetőbb módja számomra annak, hogy kifejezzem magam, hogy kiadjam magamból mindazt, ami bent kavarog. Ennek megfelelően talán kicsit csapongó, talán hullámzó, sokszor erős, azonban mindenek felett igaz, így nem nagyon változtatnék rajta már utólag. Fogadjátok szeretettel ebben a gomolygó, tömör valójában! //

Amikor elmegy tőled valaki - vagy legalábbis már többé nem úgy létezik, ahogyan eddig -, akkor valahogy felnyílik a szemed és mindent olyan furcsamód élesen látsz magad körül. Talán azért, mert őt keresed a világban, vagy mert mostmár helyette is nézed ezzel a halandó szemmel. Talán mindkettő.

Édesanyám mindigis kutatott, érdeklődött. Az utóbbi időkben a Sötét anyagot tanulmányozta, amely a legújabb kutatások szerint idősebb lehet magánál a világegyetemnél és amely a mindenség több, mint 90%-át teszi ki. Amikor az unokái itt voltak látogatóban, nekik is ecsetelgette a mibenlétét, aztán mikor lefekvés előtt mesét olvasott (ZsDavtól a Kalapos rókát), amelyben intelligens lényeket emlegettek, a könyv becsukása után közölte: "Ebben a szobában legalább négy intelligens lény van ... elvileg. Meg még sok minden, amit nem látunk..." Erre én hozzátettem, hogy: "Jó éjszakát, gyerekek" - mire nyilvánvalóan nagy derültség támadt és az "és sok minden, amit nem látunk" vagy "sok minden, amiről még nem tudunk" szállóigévé lett a családban.
Mivel nem hiszek a véletlenekben, mivel minden van valamiért *, így utólag nekem ez is üzenet. Üzenet arról, hogy itt van, csak nem látom. Érezni viszont érzem. Próbálok ugyan belegondolni abba, hogy már nincs. Próbálom felfogni, de képtelen vagyok rá. Ennek pedig az lehet az oka, hogy ez nem igaz. Az lehet az oka, hogy egyszerűen csak ő is azon tartomány része, amit nem tudunk más érzékünkkel észlelni, csak a hatoddikal. Nevezhetjük ezt a tartományt természetfelettinek, Mennyországnak, szellemvilágnak, láthatatlannak, Valhallának, a lényege ugyanaz: semmi sem vész el, csak átalakul. Mert soha nem volt még olyan, hogy ne legyen semmi. * Mindig van valami. Mindig jön valami, mindig minden változik. Bill Murray pedig azt mondja az Idétlen időkigben, hogy "Minden változás csak jó lehet."

Ó, igen, a Mormota-nap: anya 2020. 02. 02-án távozott közülünk. Ez a nap a Mormota-nap és egyben a Gyertyafény napja is, amely Christine (kedves volt házigazdánk) szerint kiváló alkalom arra, hogy a lélek könnyedén utazzon. Ezen felül, ahogy nagyobbik bátyám rögtön rávilágított, 20200202 egy palindrom szám, amilyen dátum legközelebb a következő évezredben lesz. Mert mama nem kispályázott ám soha. Mindennek megadta a módját. Természetes az is, hogy 13:33-kor szusszanta az utolsót. A hármasok. A hőn szeretett hármasai.

A mém neve: 3. Ezt a tanulmányt tervezi megírni már... hú, nagyon régóta.  Ezzel a felütéssel akarta kezdeni (idézet egy jegyzetéből): "Az én mémem a 3, azaz a hármas. Mert kulturális minta, mentális reprezántáció." Noha nem is annyira megírni tervezte, ő már ott tartott, hogy kis videófilmeket szerkeszt a témában és feltölti YouTubera. Kitűzte ezzel egyúttal azt is célnak, hogy megismerteti az emberekkel, mik valójában a mémek. Mert -ahogy azt sokszor hangsúlyozta- elfogadja, hogy napjainkban teret nyert egy más elképzelés a mibenlétüket illetően, de úgy igazából a mémek nem azok a vicces kis képek, videók, amik elterjednek a neten. A mém a kultúra másolható és másolódó alapegysége, és azért nem igazán passzol ez az elnevezés az imént említettekre, mert a mém próbája az idő és nem napok vagy hetek, hanem évek, évszázadok, évezredek. Igen, ilyen régiek a mémek. Viszont nem bonyolódom most ebbe jobban bele. Talán majd elkészítem én ezt a tanulmányt az ő anyagai, kutatásai alapján a hármas számról, mint mémről. Talán megteszem. Remélem. Szeretném.

Három. "De miért pont három?" - kérdeztük mindig összemosolyogva, ha egy filmben vagy bárhol három volt valamiből. Ha addig számoltak (mint mondjuk a Gyalog-galoppban vagy a Halálos fegyverben), ha annyi fázisból állt a terv, ha annyiszor kellett próbálkozni valamivel a sikerig és nap estig sorolhatnánk a Szentháromságtól kezdve a hármas tagoláson át bármeddig. Édesanyámat a kórházban a harmadik emeleten, a hármas szobában ápolták. Amikor pedig megláttam ezt, csak arra tudtam gondolni, hogy jó helyen van. Akármi lesz is, itt kell lennie. És minden úgy van jól, ahogy van, mert minden úgy van, ahogy lennie kell.* Nem hiszem, hogy lehetett volna ennél több és tisztább jelet küldeni erről, mint amiket mi kaptunk. Az Aaarhusi Kórház intenzív osztályán a fal tele van festve középkori mesealakokkal, várakkal, állatkákkal, királyokkal és királynőkkel. Az ő szobáját egy lilaruhás tündér vigyázta. Mindigis arról mesélt nekem, hogy lánykorában a vörös hajához lila ruhát hordott. A tündérek meg hát ugye... ő maga is Tünde. Mindigis közösséget vállalt velük. Nyilvánvalóan. A szobája falára pedig a koboldok aranya, szivárvány és virágok festettek. Világ életében odavolt a virágokért, a Minecraftban is mindig a virágos biomba költözött.

Minecraft. Évek óta játszotta töretlenül, leggyakrabban az unokáival és minden nap nézte a különféle videójáték streameket, videókat. Néztük. Együtt néztük.  Ahogy a megannyi sorozatot, filmet, hogy aztán jól kivesézzük őket, vagy csak hagytuk, hogy magukért beszéljenek. Hallgattuk a jobbnál jobb zenéket. Anya nemrég kinevezte a Csak alszom c. számot az ő dalának és ha esténként megszólalt ez a Klub Rádióban, miközben ő éppen szunyókált, jót mosolyogtam ezen, mert valóban tökéletesen passzolt hozzá. Az utolsó napokban pedig, miközben kényszerű álmát aludta a kórházban és mi ott voltunk vele édesapámmal és kisebbik bátyámmal, egyfajta vígaszt nyújtott ez a dal nekem. Mintha erre is direkt talált volna rá. Nekünk. Mindig minden értünk volt és mindig minden egyértelmű volt. Kimondta, megosztotta, nem hagyott kételyt. Még ha rossz néven vettük, még ha fájt is, utólag úgyis kiderült, hogy csak hálásak lehetünk érte.

A terveink. Anya azt mondta, idén már ő is megint bringázni fog majd mindenhova. Egy kis házat szerettünk volna bérelni, közel Aarhushoz. Azt reméltük, nyár elején már költözhetünk. Be akartuk iktatni, hogy egyik szabadnapomon végre elnézzünk együtt arra a nemzetközi piacra, ami már régen érdekelte őt. Kitalálta, következő karácsonykor milyen díszítéseket készítsünk még. Amilyen végtelenül elszomorít a gondolat, mennyi mindent terveztünk, annyira meg is nyugtat. Egy részt, mert tudom, húsz-harminc év múlva is állandóan lett volna valami tervünk, más részt pedig azért, mert ez így van jól. Mindigis úgy akart távozni, hogy azt ne szenvedés és az elmúláson való töprengés előzze meg, hanem színtiszta élet. Ez pedig így is volt. Pontosan így. Az elmúlt pár év egy hatalmas kaland volt, amit ő elmondhatatlanul élvezett.

Sok mindent szeretnék megbeszélni vele és fáj, hogy nem lehet. Viszont, ahogy azt már említettem, ő mindig nagyon egyértelmű és következetes volt, így tehát, ha egy adott helyzetben hagyok egy kis időt magamnak, rögtön ráébredek, mit mondana erre. Az persze gyakran szembe megy azzal, amit én tennék és általában nem is könnyű út, viszont rendre beigazolódik, hogy az a helyes. Természetesen. Hiszen a Tündének mindig igaza van, ahogy a Kenesei Házirend első, örökérvényű pontja kimondja. A legtöbben közületek a másodikat is tudják.

Nem fogom még fel és nem tudom, mikor fogom. Talán soha. Csak azt tudom, hogy hiányzik. Hogy űr van a mindennapokban. Minden áldott nap. Mindent vele szeretnék megnézni, ahogy eddig is. Ha bármi történik velem, már közben attól vagyok boldog, hogy azt majd elmesélhetem neki. De már nem tehetem. Vagyis nem úgy, mint eddig. Bár talán már nem is kell, hiszen látja. Már mindig ott van. Mindannyiunkkal. Mindenhol.

Zúgja az erdő, susoga a szellő,

Üzenik az ágak, lombok:

Légy te mindig nagyon boldog,

Édesanyám!

* anya mondja ezeket mindig

Dániába jöttem - Miért? Mikor? Hogyan? Mi van?

Ígéretemhez híven beszámolok nektek egy kicsit arról, mi a szöszt keresek én itt. Hosszú évek óta terveztem, hogy megindulok külföldre és mindenképpen északi országokban gondolkodtam. Végül tavaly lehetőségem nyílt részt venni egy fél éves angol kurzuson és úgy döntöttem, ezt a határidőt szabom ki magamnak: a nyelvvizsga letétele után 1-2 hónapon belül indulok. Nincs tovább halogatás. A tanfolyammal aktivizálom a tök passzív nyelvtudásom és jöhet a mehet. Ez így is lett. Nyilván nem ilyen egyszerűen.

Kiválasztottam Dániát. Hogy egészen pontos legyek, édesanyámmal választottuk ki, ugyanis ő az én útitársam. Mikor elmondtam neki a nagy tervem, bejelentette, hogy jön velem. Bárki, aki anyát ismeri, pontosan tudja, hogy ez egy visszautasíthatatlan ajánlat. Elég az hozzá, a dánokra esett a voksunk azok alapján, amiket tudtunk és pluszban összeolvastunk róluk. Arról, hogy nyugodtak, hogy boldogok, hogy fontosnak tartják a munka és a magánélet egyensúlyát, hogy nincsenek oda a small-talkokért és még napestig sorolhatnánk.

Azonban ez egy nagyon drága ország, főleg, ami a szállásokat illeti. Az első időkben még gondoltunk rá, hogy kibérlünk valamit, amíg találok itt munkát, aztán csakhamar rájöttünk, hogy ez esélytelen. Rátaláltunk végül a Workawayre, ahol elszegődhetsz önkénteskedni a világ legkülönbözőbb pontjaira, a legkülönfélébb feladatokra és cserébe kapsz kosztot és kvártélyt. Így jutottunk el május végén dánia déli részére, a Døstrup faluban található Fæbrogård farmra, ahol a host házaspár egy bed & breakfastöt is üzemeltet. Részemről a földeken dolgoztam, ablakokat festettem meg ilyesmik; anya takarított, főzött, a szobákkal segített. Egyszerre 4-5-en is voltunk ott workawayerek: megismerhettünk egy chilei és egy német lányt, valamint egy pakisztáni és egy japán srácot. Mi egy kis kunyhóba laktunk, a többiek lakókocsiban. Bő egy hónapot töltöttünk ott, aztán - hogy átengedjük a helyet az újonnan érkezőknek - továbbálltunk északabbra.

Június 4-én érkeztünk meg a Mols Bjerge Nemzeti Park területén lévő, művészeti rezidenciaként szolgáló farmra. Szállásul az ettől a farmtól kicsit feljebb, a dombon található, hatalmas házat kaptuk meg, tengerre néző kilátással. Néha, amikor ezt kivették pár napra, leköltöztünk a házigazdánkhoz egy művészlakba, de főleg fent voltunk egymagunk. Csak az utolsó héten érkezett workawayer társunk egy argentin lány képében. Itt főleg bútorokat csiszoltam és festettem, a kertben ténykedtem, egy házfelújításon segédkeztem, számítógépen oldottam meg dolgokat; anya varrt, takarított, kisebb megbízásokat kapott. Két pompás hónapig élveztük a mesébe illő környezetet és tevékeny házigazdánk, Christine üdítő társaságát.

Egy héttel ezelőtt költöztünk be ebbe a kis aarhusi lakásba, ahol most is tartózkodunk. Ez már nem workawayer ügylet. Kibéreltük a helyet két hónapra egy orvostan hallgatótól, aki Montrealba utazott erre az időre. Mindezt azért léptük meg, mert végre-valahára úgy tűnik, lesz munkám. Amióta csak megérkeztünk Dániába, állást keresek. Mindenhova elküldtem az önéletrajzomat, személyesen is felkerestem üzleteket, cégeket, de semmi. Mondanom sem kell, mielőtt ideutaztunk, azt reméltem, hogy majd 1 hónapot elönkénteskedünk, közben találok valamit és már bérelhetjük is ki a lakásunkat, azonban hiába beszél nagyjából mindenki angolul is, a dán nyelvismeret hiányában a lehetőségek száma igencsak leszűkül.

Elég az hozzá, elmentem egy munkaközvetítőbe, ahol ajánlottak egy raktári melót, így végre elkezdhettem intézni az irataimat. Ha minden igaz, pont a mai napon érkezett meg a sárga kártyám, úgyhogy jövő héten megköthetjük a munkáltatómmal a szerződést és hamarosan dolgozhatok. Miután ez összejött, nézhetek állandó lakhely után.

Szóval azért jöttem Dániába, hogy itt is maradjak. Hogy meddig? Azt még nem tudom. Azt tudom, hogy szeretek itt és hogy egyelőre pontosan olyan, mint amilyennek képzeltem és reméltem. Minden nehézség ellenére újra és újra elámulok mindazon, amit naponta tapasztalok. Mindazon, ami körülvesz és amit a továbbiakban is igyekszem átadni nektek.

goodbye 2017!

az előző részek tartalmából - ez történt a 2017-es évadban:

• elértem a 3. X-et
• kipróbáltam magam grafikusi munkakörben
• megünnepeltük a szüleim 40. házassági évfordulóját ❤
• végignéztük Sirius (pingvinharcos) Minecraft Let's Play sorozatát
• unokaöccsökkel elmentünk egy MineShowra ❤
• kissé belevetettük magunkat a PUBG streamekbe
• Mercutio őfelsége fél évnyi gyengélkedés után Tybalthoz távozott † ❤
• eljutottam végre a TWD Blood Storeba vért adni
• az asgardiakkal volt regular ordinary Visegrád, Halloween és Christmas time ❤
• végignéztem a Touchot, a Black Mirrort, a Fargot, a Shamelesst és a Downton Abbeyt
• a bagolykövesekkel táboroztunk és karácsonyi báloztunk ❤
• a PhotoBucket igazán  jól kiszúrt mindenkivel. ezt küldöm neki
• Dolák-Saly Róbert elismerő szavakkal illetett egy Facebook postom kapcsán
• a Moana és a La La Land legalább annyira tetszett, mint a zenéik, amiket folyton hallgatok
• felvettek egy angol középfokra felkészítő képzésre. áprilisban vizsgázom

az év sorozata: Downton Abbey

az év filmje: Thor: Ragnarök

az év előadója és az év dala: Superfruit - Guy.exe

az év EPIC momentje: Thor 4D

az év másik EPIC momentje: Tom Holland előadta az Umbrellát

hello 2018!

goodbye 2016!

nézzük csak, mi történt az elmúlt évben:

• sok jóság a bagolykövesekkel és az asgardiakkal
• végignéztem az Elnök Embereit és a Supernaturalt
• Minecraft. sok Minecraft a családdal
• bemutatták az Amerika Kapitány: Polgárháborút, a Szemfényvesztők 2-t és a Dr. Strange-t
• Belgiumban jártam
• Hercegh Kriszpin énem a Bagolykő igazgatója lett
• végre megkaptam az új személyimet and even

az év előadója és (nekem) az év dala: Pentatonix - La La Latch

az év dala vol. 2.: Robin Schulz - Sugar (feat. Francesco Yates)
az év dala vol. 3.: Rag'n'Bone Man - Human

az év sorozata: The Walking Dead (idén is)

az év filmje: Amerika Kapitány: Polgárháború

az év EPIC momentje: Thor és Loki feltűnt Brisbaneben

hello 2017!

meg kell csinálni

Van egy borzalmas tulajdonságom, ami vagy keveseknek van, vagy csak nem beszélnek róla, vagy talán észre sem veszik. Ha valami elvárássá válik, ha valami a "meg kell csinálni" dobozba kerül, onnantól kezdve legalább (!) 50%-kal nehezebben és kedvetlenebbül állok neki. Úgy kell rávegyem magam. Gyakran fizikailag rosszul leszek tőle. Kifejezetten szenvedek. De nem csak akkor, ha kiadnak nekem egy feladatot, hanem ha magamnak szabok meg valamit. Ha ugyanennek egy hirtelen ötlettől vezérelve, lendülettel nekiállok, akkor tök lazán és tök nagy örömmel teljesítem. Viszont ha ugyanezt a dolgot akár csak pár órát halogatom azzal, hogy "hú, ennek meg kéne lennie, de majd kicsit később", már veszett az ügy. Máris nem szeretem. Könnyen így járhattam volna ennek a posztnak a megírásával is. Felmerült bennem a gondolat, hogy mindezt le kéne jegyeznem, és már éppen azt kezdtem tervezgetni, hogy majd mondjuk pár óra múlva megcsinálom, amikor rájöttem, hogy nem, azt nem lehet, mert pont az lesz vele, amit kifejteni készülök. Kötelesség lesz, muszáj lesz és ettől elmegy a kedvem és vagy kényszeredetten történik meg, vagy egyáltalán nem történik meg, ahogy ezer és egy dolog erre a sorsra jutott előtte.

Úgyhogy nem házimunkáról, hivatalos ügyek intézéséről vagy egy tanulmány elkészítéséről van szó. Ó, nem. Akármiről. Olyasmikről, amiket szeretek csinálni. Teszem azt: képszerkesztés. Van, amit könnyen és boldogan összedobok editorban, de ha kitalálom, hogy "na egy ilyen manipot kéne majd összehozni" vagy "x mennyiségű fotót fogok retusálni", akkor kezdődik a szájhúzás. A saját magamnak kiadott feladatra!

Pontosan ezért van az, hogy jelenleg szinte elképzelésem sincs, mivel akarok foglalkozni. Mert nem akarom elidegeníteni magamtól azokat a dolgokat, amiket szeretek. Hiába végeztem olyan szakokat, amikkel a média vagy filmkészítés világában elhelyezkedhetnék. Az egy dolog, hogy nehéz is munkához jutni a szakmában, de őszintén szólva nem is nagyon akarok.

Egy szó, mint száz: nem csinálhatom azt, amit szeretek. Nem foglalkozhatok azzal, amit szeretek, mert tudom, hogy utána nem fogom úgy szeretni. Talán csak valamennyi idővel azután, hogy abbahagytam. Ez pedig rémes. Nem tudom, ez elmúlik-e valaha nálam, vagy hogy van-e olyan foglalkozás, amivel ne lennék így. Minden esetre egyelőre biztosra megyek, és inkább olyan munkákat vállalok, amik egy részt lazák, tehát nem gárgyulsz bele abba, hogy napi 8-10 órában folyamatosan ugyanazt csináld; másrészt pedig nem vágnak annyira a profilomba. Csak valamennyire. Annyira, hogy könnyen el tudjam végezni és legyen egy alapvető érdeklődésem iránta. Jó, mi?

dance magic, dance

Igazából számomra soha nem volt hihető, hogy David Bowie egy egyszerű, halandó emberi lény lenne, úgyhogy tartom magam ahhoz, hogy tegnap este egyszerűen csak a szó szoros értelmében eltávozott közülünk. Készített nekünk még egy albumot búcsúzóul, aztán szépen útnak indult. Egyszer talán majd visszajön, mondjuk valamilyen új formában. Addig is velünk van a számtalan eddigiben. Álljanak most itt azok a darabok, amelyek nekem a legfontosabbak tőle!

Jareth, a koboldkirály

'Cause love's such an old-fashioned word

And love dares you to care for

The people on the edge of the night

And love dares you to change our way of

Caring about ourselves

kedvenc filmjeim egyike, a Lovagregény báljelenete és a felcsendülő Golden Years

bonus:

Daviw Bowie & Tina Turner - Tonight

David Bowie & Mick Jagger - Dancing In The Street

*  *  *

Számtalan veszély és megpróbáltatás után

eljutott a várig, túl a manók városán...
farewell David Bowie


*  *  *

goodbye 2015!

nézzük csak, mi is történt az elmúlt évben:

• végignéztem a Parks and Recreationt és imádtam
• a The Dyatlov Pass Incident miatt rákattantam a horrorfilmekre
• Marty és Doki visszatértek a jövőbe
• indítottam egy Paul Bettany Facebook oldalt
• bemutatták az Avengers: Age of Ultront, a Jurassic Worldöt és a Crimson Peaket
• prattingeltünk

• a Visegrádi Palotajátékokon ismét kimaxoltuk a yolot. just... DO IT! #nofilter #swag
• már 9. éve varázslatostáboroztam össze magam a kavicsokkal
• találkozók, mozizások, halloween (whaaa?), parapark, karácsonyi bál, szilveszter

az év dala vol. 1: Mark Ronson ft. Bruno Mars - Uptown Funk
#dontbelievemejustwatch

az év dala vol. 2: The Weeknd - Can't Feel My Face

...amit -mint időközben rájöttem- Tom Cruise lip syncje miatt kedveltem meg végleg

az év sorozata: The Walking Dead

Nem tudom elégszer megköszönni Norman Reedusnak, hogy bő egy éve rábeszélt, hogy kezdjem el nézni.
A TWD immáron benne van a top 3 sorozatomban. WALKERS!

az év filmje: Avengers: Age of Ultron

No, you don't understand. Ezelőtt csak merész fanboy képzelgéseimben és néhány elborult rajongói írásban/manipban volt szó  arról, hogy Jarvis testet öltsön. Szóval amióta bejelentették, hogy Paul Isten Bettany fogja játszani Visiont, nem térek magamhoz. Komolyan. Máig sem sikerült, pedig párszor már újranéztem a filmet. I can't.

az év EPIC momentje: Kevin Smith és Paul Bettany a Talking Deadben

#whatatimetobealive

az év eseménye: egy nagy előrelépés
Ősztől kezdve minden felgyorsult. Nem nagyon írtam még erről (most se fogok túl sokat) és csak páraknak mondtam, mert még mindig csak pislogok. Ráadásul néhány dolog egyelőre igencsak folyamatban van, emiatt pedig nem akarok elkiabálni semmit, de... lassan igazán felfoghatnám, hogy elkezdődött végre az, amiben pár éve megrekedtem. Ha minden jól megy, akkor hamarosan érkezek néhány olyan hírrel, aminek már éppen ideje volt. És akkor majd szerintem mesélek is erről az egészről. Addig meg -így látatlanban is- szorítsatok nekem, kérlek!

hello 2016!

Pocsék éjszakám volt. Elég szövevényeset rémálmodtam, aminek a végkifejletében néhány idegen, akik már előtte is az otthonom körül ólálkodtak, most visszatértek. Az egyik késsel fenyegetőzött, amit gyorsan kicsavartam a kezéből és megvágtam vele a mellkasát, aztán üvöltöttem vele, hogy takarodjon innen. Menekülőre fogta, ám sajnos megjelent a társa. Hiába csatlakozott hozzám édesapám is, ez a helyzet így már eléggé elharapózott. Felébredtem gyorsan és bár  nagyon megkönnyebbültem, hogy csak álmodtam, azért mégsem tudtam megnyugodni teljesen. Szóval amint kikeltem az ágyból, ellenőriztem a tőreimet és a kardjaimat. Meg fogom élezni őket.

Mondtam már, hogy Rick Grimes a kedvenc karakterem a Walking Deadből? Rá kell jönnöm lassan, hogy ez mennyire nem véletlen. Hiszem, hogy minden élet érték, és ha lehet, elkerülném a gyilkosságot, ám egy ilyen helyzetben, amikor valaki támad, amikor valaki fenyeget akár engem, akár másokat, én nem fogok várni, amíg valami visszafordíthatatlan történik, amit megakadályozhattam volna.

Beware of Crimson Peak

Ma megnéztem moziban a Crimson Peaket. Másfél éve vártam ezt a filmet. Nem fogok spoilerezni, mert igazából ez nem is egy kiveséző poszt. Szóval véleményül annyit, hogy gyönyörű és megrázó. Pont olyan, amilyenre számítottam, ennek pedig mindig örülök. Viszont inkább a rám gyakorolt hatásáról beszélnék...

Rájöttem, hogy én mindig a jó filmek után veszem észre magam körül a világot. Kijövök a moziból, és az élmény, a hangulat mindennek tartalmat ad. Ha túlzóan érzékletesen akarnám kifejezni magam, azt mondanám, hogy ami addig szürke volt, egy ilyen film után színes lesz. Minden jelentéktelen jelentőssé válik. Fontos lesz nem csak az, ami körülvesz, hanem az, ahogy én viselem magam benne. Mintha addig nem tudtam volna igazán, hogy hol a helyem. Hogy hogyan látnak mások. Aztán kijövök egy filmről és nem pusztán van helyem a világban, hanem az enyém az egész és fel sem merül bennem, hogy mások nem úgy látnak engem, mint én magamat. Ettől pedig valóban olyan leszek, amilyen vagyok. Mert nincs bennem szorongás, elveszettség. Szilárd talajon érzem magam. Otthonosan mozgok a saját létezésemben. Nem tudom, szoktam-e magam annál kiegyensúlyozottabban és felhőtlenebbül érezni, mint egy-egy film után. Legyen az akár egy ilyen gothic romantic horror. Persze, nyilvánvalóan, ha nem Tom Hiddleston lett volna az egyik főszereplője, nem érezném most ennyire így magam, hiszen én mindig karaktereken keresztül élem át a filmeket. De ez már egy másik gondolatsor, amit talán már ki is fejtettem valamikor...

Baromi fura visszaolvasni a 2011-es meg a 2012-es bejegyzéseimet. Olyan távolinak tűnik nekem az az ember, aki ezeket írta. Pedig itt még el is magyarázom. Igazából érteni értem, csak már átérezni nem érzem. Egyre inkább nem. Mintha kirándulást tettem volna egy másik világba, ahol elég hosszan ott maradtam. Kellemes volt, de igazán jól esett hazaérni. Sok mindent megismertem és olyan helyeken jártam, ahol különben nem fordultam volna meg. Szóval bánni nem bánom, csak ma már egészen másképp állok mindehhez. Azt hiszem, jobban elmerültem benne, mint kellett volna. Dehát ez nem meglepő tőlem, azt hiszem. Na mindegy, túl vagyunk rajta. Hála égnek. De komolyan. Jó, ez most így nagyon becsmérlően hangzik, pedig nem annak szánom. Csak szimplán örülök, hogy visszatértem önmagamhoz és mindazokhoz a dolgokhoz, témákhoz, stílushoz, emberekhez, akik tényleg az én közegem...

Na jó, azt hittem, lehet ezen konkrétumok nélkül filózni, de így nagyon elvont az egész, szóval: ma már nem érzem át ezt az egész Fluor korszakomat. Nagyon nem. De nem akarok találgatni, jobb lett volna-e, ha megállok annál, hogy hallgatom a zenéjét, védelmére kelek azokkal szemben, akik leszólják, meg ha mondjuk viszonylag nyomon követem a pályafutását. Nem tudhatom, jobb lett volna-e. Hiszem, hogy minden úgy volt rendben, ahogy volt. Kiszakadtam a saját teremből, hogy aztán visszatérve jobban rátaláljak, mint valaha. Tökre elvoltam én a magyar rap berkek megismerésével, meg egyáltalán a mai magyar zenei élet ezen irányvonalának és alakjainak napi szintű figyelésével, csak hát... WHAT? Hogy tölthettem ezzel ennyi időt és gondolatot? Mi volt ez az egész? Azt hiszem, tudom: megtetszett egy személyiség, de úgy láttam, bántják, ezért eltúloztam a vele való törődést és egyszerűen hagytam magam elsodródni. Felvettem egy szerepet. Tudjuk, hogy szeretek szerepeket felvenni és hogy bele tudok ragadni. Szerintem ez lehetett.

De a lényeg, hogy visszataláltam. Most már ismét azokat a dolgokat követem nyomon napi szinten és töltik ki a gondolataimat, amik igazán közel állnak hozzám. Amik nem csak kitérők. Amik mindig is én voltam és amik tényleg én vagyok, egészében. Hogy mik ezek? Csak körbe kell nézni a blogomon, a mostani bejegyzéseken és ott a válasz...

Rémusz nap alkalmából kipróbálták, mi lenne, ha Oreot adnának a vámpírnak. meg Szerencsi Retrót. meg brendnyú alkatrészeket a bringájára. meg az őt megillető nyakláncot

Adam's necklace from Only Lovers Left Alive

hello

blog: baromi régen jártál itt

én:

blog: és? már megint mit találtál ki? mit akarsz velem kezdeni?

én: 

blog: *várakozik*

én: azt hiszem, elárasztalak mindazzal, ami nagyon lelkesít és foglalkoztat bár, de amit Tumblren nem tudok megfelelő formában közölni, vagy épp nem elég az ottani reblog; meg amivel Facebookon nem raknám tele mások falát. ott különben sem szeretek terjengeni, meg túlontúl random betenni képeket, videókat, gondolatokat, akármit

blog: de belém meg tehetsz, mi?

én: 

blog: szóval igazából nekem fognak jutni a válogatás nélküli baromságaid...

én:  

blog: ...

blog: i'm in

társadalmi PARAnormák

Néha képes vagyok teljesen nekikeseredni attól, ha a magamnak kitűzött célok teljesítésében nem állok úgy, mint szeretnék (lásd: Angliába költözés, férfivá érés etc.). Habár alapvetően optimista, vidám ember vagyok, az ilyesmi képes depresszió közeli állapotba kergetni. Képzelem, milyen lehet azoknak, akiken még ott a társadalmi nyomás is. Az a fajta megfelelési kényszer, amit őszintén nem értek.

Legyen állandó, hozzád illő partnered! Beszélj mindennapi dolgokról! Nézzél ki így vagy úgy! Érj el a karriered bizonyos fokára x éves korodig! Legyen konkrét életcélod! Viselkedj a sztereotípiáknak megfelelően! Házasodj meg és legyenek gyerekeid x éves korod előtt! ...

Mindig csak arról beszélnek, hogy az agyonphotoshopolt hírességekkel hogyan vetít a gonosz média valótlan képet az ideálokról, de arról nagyon keveset szóltak, hogy a társadalmi elvárások milyen szorongásokat és elégedetlenséget okoznak az emberekben. Hogy olyan célok elérésére kényszerítik őket, amiket ők maguk talán egyáltalán nem is szorgalmaztak volna, és alapvetően nekik nem annyira fontos.

Úgyhogy itt egy jó tanács Rémusz bácsikátoktól: Ne vegyetek drogot!*... ja nem, ez nem az... szóval: Csak azzal foglalkozzatok, ami Nektek számít! Azokért a célokért harcoljatok, amit Magatok tűztök ki és ami számotokra fontos!

Ennyi.

*Legyetek popsztárok, és megkapjátok ingyen. - Billy Mack /Love Actually/

this year. i liked it. ANOTHER!

nézzük csak, mi is volt 2013ban:

• három munkahely: Meki, Femina, Asgardonyi Polgármesteri Hivatal
• Iron Man 3. vegyesek az érzelmeim, mert nekem ez a darab nem annyira jó irányba lóg ki kedvenc szuperhősöm eddigi filmjeinek sorából. de tény, azóta ha meghallom az Bluet, odavagyok
• Star Trek: Into Darkness avagy a Neutron Cream támadása. úgy hiszem, Simon Pegg imádatom és a Cornetto Trilogyra rákattanásom is ennek a filmnek köszönhető. valamint persze tökéletesen elmélyítette Cumberbuddieságomat
• Thor: The Dark World... *fanboy scream* úgy készültem erre a filmre, mint talán még soha semelyikre. végigkövetve minden promót, sajtótájékoztatót, bemutatót... de lehet, többé nem kéne ilyet tennem, mert így hónapokon át égtem olyan lázban, ami szerintem már az egészségtelen határát súrolta. dehát ezért Veszély a második nevem... ja *snuffisan*
• bazinga! igen, a Big Bang Theory magába szippantott, mint egy fekete lyuk. a haverjaim már rég unszoltak, mondták, hogy nézzem, tetszene nekem, különösen Sheldont imádnám. a hipotézisük helyesnek bizonyult
• idén sem maradhatott el Visegrád. a liderinek középkori kalandjai folytatódtak
• Leeékkel végre összehoztuk a dalárdázást. minap a Náluk szilveszterezéskor is nyomattunk egy kicsit. a  baromi jó hangulatú, karácsonyi RJL tali alkalmával szintén náluk kaptam szállást. a 2013as fő mozitársaimnak pedig ők bizonyultak Cassievel ♥
• különben meg az van, hogy... they are taking the hobbits to Isengard!

az év eseménye: Loki színrelépése a San Diego Comic-Conon...

az év dala: számomra egyértelműen a Get Lucky. ugyan az első időkben nem igazán mozgatott, de köszönhetően a Hiddleslord számára igencsak kedves Get Loki című átiratának, és annak, hogy Simon Peggék is előadták a maguk módján, menthetetlenül odalettem érte...

goodbye 2013! hello 2014!

nem kapok szikrát

Ma szokás szerint odanyomultam a moziban a jegyszedőkhöz, hogy akadnak-e esetleg megmaradt filmes plakátok, poszterek. Ők meg már tanácskoztak is, hogy igen, jaj, hol is vannak, aztán szinte egyszerre gyúlt lámpa a fejükben, hogy ó, hát azok nincsenek. Hiszen egy pár hete már minden digitális.....
Nos, amin én ekkor keresztül mentem, azt talán a Hatodik érzék ominózus végéhez tudnám hasonlítani... megfordult velem a világ, és hirtelen minden összeállt. Napokkal ezelőtt jártam ott a WestEndben Thor: The Dark Worldöt nézni, és a durván nagy sorban álldogálva az asgardi haverkáimmal, hosszú percekig pislogtunk azokra a bekeretezett, szép dolgokra, amiket én a szokásos, hátulról szépen megvilágított posztereknek hittem, és nem esett le, hogy az monitor. Mind monitor. Nem egy plakát az üveg mögött.  Nem. Hanem mind-egy-szálig-képernyő...

Habár frankón nem térek azóta se magamhoz, de ha egy kicsit sikerül épp tisztán gondolkodnom, akkor az jár a fejemben, hogy különben én ennek örülök. Örülök neki, mert mindig is ott nyáladzottam a mozitermek előterébe ezekre a poszterekre, és belesajdul a szívem, hogy úgyse lesznek az enyémek, mert vagy kidobják, vagy a királyabb darabokat úgyis elmarják előlem. Mostantól azonban azzal a megnyugtató tudattal csodálhatom őket, hogy HD minőségben nekem is otthon ülnek a gépemen, szóval nem nagy kunszt.  DIGITÁLIS PLAKÁTOKAT MINDENHOVA!

i have all these bro feels now

Nagyon imádom, ha emberek egymásra találnak. Ha olyan egységet alkotnak, amire öröm ránézni, és amitől úgy érzed, a helyén van a világ. Mindegy, hogy Ők ketten rokonok, szerelmesek, testvérek, barátok, munkatársak. Csak látod rajtuk, hogy jól érzik magukat egymás mellett. Hogy a másik mellett a helyükön, elemükben vannak. Hogy jobbá teszik egymást. Na nekem ilyen Chris Hemsworth és Tom Hiddleston.

Anno nagyon vártam az Avengers filmet, de nem követtem annyira nyomon a promokat és a premiereket. Utólag néztem vissza minden ilyen eseményt, és nagyon örültem, amikor együtt láttam az asgardi tesókat. Aztán volt egy nagy szünet, legalábbis nekem annak tűnt. Akkor jöttem rá, hogy mennyire annak tűnt, amikor a Vasember 3 premierjén találkoztak, és jól meglapogatták egymást. Ennyi volt a jelenet, de engem legalább olyan baromira feldobott ez a dolog, mintha én találkoztam volna valami régen látott baráttal. Most pedig, így a Thor: The Dark World premierek alkalmával - férfiasan megvallom - egyszerűen néha spontán bekönnyezek, amikor meglátok róluk egy-egy közös fotót vagy interjút. Egyszerűen elöntenek a bro feelek... but it's good for me! I like it! ANOTHER!

összeértünk

Van az úgy, hogy valaminek annyira meg akarod adni a módját, olyan keretet szánsz neki, hogy addig halogatod, mígnem újra és újra azon kapod magad, hogy még nem tetted meg, és már szinte el is felejtetted, hogyan is akartad pontosan, és miért húztad idáig. Na valahogy így vagyok én a Kristóffal való találkozásom megörökítésével. De majd most...

2011 októbere. Lélekbonbon dedikálás. Kissé éppen a halálomon voltam valami betegség miatt, de úgy éreztem, most már muszáj összefutnom Kristóffal, így hát összekapartam magam, és nekivágtam a városnak. Azt hiszem, elsőként érkeztem, és bár csakhamar hosszan kinyúlt a sor a Batthyányi téri csarnok Ulpius -ház könyvesboltjából, de meglehetősen derűs és családias volt a hangulat. Mikor sorra kerültem, Kristóffal rögtön felismerően egymásra mosolyogtunk, és ahogy odasétáltam hozzá, magához ölelt. Kissé meglepetten és félszegen, de boldogan öleltem vissza, és részemről hasonlóan félszegen, kissé esetlenül folytatódott a beszélgetésünk is, miközben aláírta a könyvemet.

Megdicsérte a Nightmare before Christmas táskámat, és nagyon röpkén belementünk személyes témákba, de szerintem ott a helyszínen sem tudtam már, miket felelek, mondok, kérdezek, nem hogy így utólag. Tökre kómás voltam, meg beteg és gusztustalan, de úgy láttam, Kristóf így is szeret.* Elég az hozzá, hogy beszélgettünk egy keveset, aztán átadtam a lehetőséget a következőnek, és leültem a bolt előtt egy padra, beleolvasgatva a kötetbe, meg persze nézelődve, figyelve a dedikálás további menetét.

Alapvetően az az "elsőként érkezem és utoljára távozom" típus vagyok. Szeretem teljesen magamba szívni az események légkörét, mindent megfigyelni, mindennek tanúja lenni. Így hát már nagyon kevesen maradtunk, mikor én még mindig ott ücsörögtem, erőt merítve a hazafele útra, meg hát élvezve a közeget még.

Kristóf is elindult végül néhány ismerősével, és ahogy észrevett ott üldögélve, ráköszöntünk egymásra búcsúzóul. Csak pislogtam utána jólesően, Ő pedig néha hátratekintett rám, aztán ahogy a mozgólépcsőre állt, már le se vette rólam a szemét és én se róla. Csak néztük egymást, míg Ő alá nem bukott a látóhatáromon.

Tényleg nem igazán emlékszem, milyen párbeszéd folyt köztünk pontosan, és még sok minden másra sem, de erre az utolsó pár pillanatra annál inkább. Itt van előttem tisztán és élesen. Ha más nem is lett volna, már ezért megérte. Hiszen ez volt a lényeg. Beszélni beszélünk mi úgyis a neten, megosztjuk a gondolatainkat, tartjuk a kapcsolatot, de arra, hogy egymás szemébe nézzünk, egymás közelében legyünk, ekkor volt lehetőség, és mi éltünk is vele.

Ez volt hát az én régóta őrzött lélekbonbonom mára.

*Igazából szerelem

nekem a jazz

Sokszor kérdezik tőlem, melyik a kedvenc együttesem, milyen zenét szeretek. Az előbbire rá szoktam vágni, hogy Jamiroquai, de különben nehezen felelek erre, mert annyi minden van, amiért odavagyok, stílustól és előadótól függetlenül. Ez nem csak a zenére igaz, de arra különösen. Mindenből találok magamnak olyat, amit imádok. Oké, ha mindenképpen mondanom kell olyan műfajt, amit inkább kihagynék, az az operett, a mulatós és az opera volna. Az előbbiektől persze olyankor nem tartózkodom, amikor adott alkalommal, társaságba dalolásra kerül a sor. De hallgatni nem szívesen hallgatom. Az opera pedig egy olyan műfaj, amit nem nagyon tudok mire vélni, hova tenni. Nekem a klasszikus zene inkább instrumentális vagy kórusművekből áll. De ennyit arról, mi az, ami nem!

Ami viszont igen, az kb. minden más. Ha pedig mindenképpen ki kell emelnem stílusokat, akkor rock, reggae, funky és mindenek fölött a jazz és a swing. Oh yeah.

A jazz az a műfaj, amit ha meghallok a rádióban vagy bárhol, akkor úgy érzem, az én zeném szól. Elegáns, mégis könnyed. Méregdrága, mégis elérhető. Játékos, mégis érzéki. Klasszikus, mégis modern. Tetszik a visszafogott szenvedélye, a kötötten laza ritmusa, és egyáltalán maga az életérzés.

Szirtes Tamás valami olyasmit mondott Varga Viktornak az X-Faktor válogatóján, hogy "napsütés van a hangjában". Nekem ez a jazz. Olykor derengő, máskor verőfény. Néha csak kellemesen borzongat, máskor teljesen eltelít. Egy szó mint száz: nekem a jazz.

nekem lőtték Londonban

Londoni otthonok

Imádom a helyeket. Ahogy mondom: a helyeket. Egy lakásbelsőt, egy szobasarkot, egy színházi páholyt, egy fa és egy pad kettősét a parkban, egy kávézó teraszát... bármilyen helyet, helyszínt. Határtalan örömömet lelem benne, hogy elképzeljem, hányan jártak már ott, kik voltak Ők, mit csináltak, és vajon hogyan nézett ki a környék egy évtizede, vagy akár több évszázada. Szeretek elmerülni ezekben  a gondolatokban, és a zsigereimben érezni a hely szellemét.

Az meg a másik fele, hogy oda meg vissza vagyok az interior-exterior cuccokért. Bútorok, tárgyak, design és mindezek együttes hatása, benyomása. Követek pár ilyen témájú blogot, de újra és újra rájövök, a legtökéletesebb szentély ehhez a kis őrületemhez nem más, mint a londoni ingatlan oldalak. Mondjuk mint a Foxtonsé vagy a Cuttonsé. Teljesen el tudok veszni bennük, és csak kattintok egyik hirdetésről a másikra, az alaprajzokat egyeztetve a fotókkal, aztán a lakok környékét is felfedezve.

Meglehet, mások ezt mazochizmusnak tartanák, tekintve angolmánságomat és ehhez csatolva a tényt, hogy nem lakom Angliában. De én valahogy másként működöm. Engem ez feltölt, felvillanyoz, lázba hoz, és egy percre sem jut eszembe, hogy inkább zokognom kéne, és üvölteni az ég felé,  az öklömet rázva, hogy "Istenem, miért nem lehetek ott? Miért?". Majd leszek. Addig meg mentálisan maszturbálok a fotókat nézegetve...

Spring Gardens, Westminster, SW1A

Elgin Avenue, Maida Vale, W9

Sekforde Street, Clerkenwell, EC1R