Az egész úgy kezdődött, hogy újra fellángolt a szerelmem Budapest iránt. Mindig is szerettem, és a Gothamemnek vallottam, de most egyszerűen amint leértem a Déliben a metróba, magával ragadott. A fehér folyosó, a plakátok, az emberek... Mintha csak vámpír vért szlopáltam volna. Minden eleven és fényűző lett. Mindez azért furcsa, mert legutóbbi látogatásaim alkalmával csak puffogni tudtam, mennyire elegem van a sok hülye emberből meg a város mocskából. Most meg... Na mindegy. Elég az hozzá, hogy magamba szívtam Budapestet. Hosszas séta után kilyukadtam a célomnál, a Párizsi Nagyáruháznál, ami ismét tündököl, egy Alexandra Könyváruházat foglalva magában.
Mire odaértem, kígyózott a sor, melynek tagjai egytől egyig Bereczki albumdedikálásával egybekötött klippbemutatójára jöttek. Az elején volt egy kis kavar, és már kezdődött a beszéd, meg minden, mikor még a fele banda a könyvesbolt kávézójának a bejáratáig se jutott, ahol maga a rendezvény volt ugye. Felszívtam magam, és átvágtam a megrekedt tömegen, hogy odabent felszámoljam az áldatal állapotoknak, ha már más nem volt erre képes. Pedig csak kicsit még beljebb kellett volna menni, volt még hely bőven. Kértem is az ottani személyzetet, hogy keresse meg a szervezőket, és intézze már el, hogy aki erre az eseményre jött, az részt is vehessen rajta. De leráztak valami hülye dumával. Mission failed. Ott hagytam őket, nem játszottam tovább a megmentőt, inkább elfoglaltam egy remek állást, pont elcsípve magát a klippbemutatót. Hú, nagyon fajás az anyag. Űbermenő. Dehát majd az egész világ megláthassa pár nap múlva.
Elég az hozzá, megindult az aláírásosztás. Jómagam csak távoli, kedélyes megfigyelő voltam a zongoraemelvényen. Egy jóízűen borozgató néni aztán lecsapott rám, és társaságomul sietett, hiszen látta, hogy magam vagyok. Igazán kellemes jelenség volt. Élettel teli, kedves, kifinomult. Le is ültem a pulpitus szélére hozzá, és így beszélgettem vele a kulturális programoktól kezdve a zene szeretetén keresztül Bereczkiékig mindenről. A vége az lett, hogy meghívott egy narancslére, én meg odahuppantam hozzá az asztalához. Tökéletes kilátásunk volt a közelben dedikálgató Bereczkire, meg úgy egyáltalán mindenre. Mikor már az aláírásosztás a végéhez közeledett, búcsútvettünk egymástól, és én megrohamoztam az ismerős főszervező hölgyeményt, megérdeklődve, hogy a Zene.hutól eljött-e valaki. Kiderült, hogy nem, senki nem tudott jönni, így rögvest szolgálatba helyeztem magam, mondván, hogy én szívesen írok cikket, így hát kaptam egy névjegyet a lemezkiadós lánytól a kapcsolattartás végett, meg egy példányt a CDből, amiről így rögvest kritikát is írhatok. Csúúú! Züllöttem még kicsit az ott maradt szervező és hozzátartozó népekkel, miközben Zoli az asztalomnál még aláírt néhány megmaradt autogrammkártyát, aztán elköszöntem, és már rohantam is a vonatomhoz a hűvös, pesti éjszakában. Elértem.
