// Prológus: Ezeket a sorokat igazából hetekkel ezelőtt hagytam kirohanni magamból, mert mindigis az írás volt az egyik legalapvetőbb módja számomra annak, hogy kifejezzem magam, hogy kiadjam magamból mindazt, ami bent kavarog. Ennek megfelelően talán kicsit csapongó, talán hullámzó, sokszor erős, azonban mindenek felett igaz, így nem nagyon változtatnék rajta már utólag. Fogadjátok szeretettel ebben a gomolygó, tömör valójában! //
Amikor elmegy tőled valaki - vagy legalábbis már többé nem úgy létezik, ahogyan eddig -, akkor valahogy felnyílik a szemed és mindent olyan furcsamód élesen látsz magad körül. Talán azért, mert őt keresed a világban, vagy mert mostmár helyette is nézed ezzel a halandó szemmel. Talán mindkettő.
Amikor elmegy tőled valaki - vagy legalábbis már többé nem úgy létezik, ahogyan eddig -, akkor valahogy felnyílik a szemed és mindent olyan furcsamód élesen látsz magad körül. Talán azért, mert őt keresed a világban, vagy mert mostmár helyette is nézed ezzel a halandó szemmel. Talán mindkettő.
Édesanyám mindigis kutatott, érdeklődött. Az utóbbi időkben a Sötét anyagot tanulmányozta, amely a legújabb kutatások szerint idősebb lehet magánál a világegyetemnél és amely a mindenség több, mint 90%-át teszi ki. Amikor az unokái itt voltak látogatóban, nekik is ecsetelgette a mibenlétét, aztán mikor lefekvés előtt mesét olvasott (ZsDavtól a Kalapos rókát), amelyben intelligens lényeket emlegettek, a könyv becsukása után közölte: "Ebben a szobában legalább négy intelligens lény van ... elvileg. Meg még sok minden, amit nem látunk..." Erre én hozzátettem, hogy: "Jó éjszakát, gyerekek" - mire nyilvánvalóan nagy derültség támadt és az "és sok minden, amit nem látunk" vagy "sok minden, amiről még nem tudunk" szállóigévé lett a családban.
Mivel nem hiszek a véletlenekben, mivel minden van valamiért *, így utólag nekem ez is üzenet. Üzenet arról, hogy itt van, csak nem látom. Érezni viszont érzem. Próbálok ugyan belegondolni abba, hogy már nincs. Próbálom felfogni, de képtelen vagyok rá. Ennek pedig az lehet az oka, hogy ez nem igaz. Az lehet az oka, hogy egyszerűen csak ő is azon tartomány része, amit nem tudunk más érzékünkkel észlelni, csak a hatoddikal. Nevezhetjük ezt a tartományt természetfelettinek, Mennyországnak, szellemvilágnak, láthatatlannak, Valhallának, a lényege ugyanaz: semmi sem vész el, csak átalakul. Mert soha nem volt még olyan, hogy ne legyen semmi. * Mindig van valami. Mindig jön valami, mindig minden változik. Bill Murray pedig azt mondja az Idétlen időkigben, hogy "Minden változás csak jó lehet."
Mivel nem hiszek a véletlenekben, mivel minden van valamiért *, így utólag nekem ez is üzenet. Üzenet arról, hogy itt van, csak nem látom. Érezni viszont érzem. Próbálok ugyan belegondolni abba, hogy már nincs. Próbálom felfogni, de képtelen vagyok rá. Ennek pedig az lehet az oka, hogy ez nem igaz. Az lehet az oka, hogy egyszerűen csak ő is azon tartomány része, amit nem tudunk más érzékünkkel észlelni, csak a hatoddikal. Nevezhetjük ezt a tartományt természetfelettinek, Mennyországnak, szellemvilágnak, láthatatlannak, Valhallának, a lényege ugyanaz: semmi sem vész el, csak átalakul. Mert soha nem volt még olyan, hogy ne legyen semmi. * Mindig van valami. Mindig jön valami, mindig minden változik. Bill Murray pedig azt mondja az Idétlen időkigben, hogy "Minden változás csak jó lehet."
Ó, igen, a Mormota-nap: anya 2020. 02. 02-án távozott közülünk. Ez a nap a Mormota-nap és egyben a Gyertyafény napja is, amely Christine (kedves volt házigazdánk) szerint kiváló alkalom arra, hogy a lélek könnyedén utazzon. Ezen felül, ahogy nagyobbik bátyám rögtön rávilágított, 20200202 egy palindrom szám, amilyen dátum legközelebb a következő évezredben lesz. Mert mama nem kispályázott ám soha. Mindennek megadta a módját. Természetes az is, hogy 13:33-kor szusszanta az utolsót. A hármasok. A hőn szeretett hármasai.
A mém neve: 3. Ezt a tanulmányt tervezi megírni már... hú, nagyon régóta. Ezzel a felütéssel akarta kezdeni (idézet egy jegyzetéből): "Az én mémem a 3, azaz a hármas. Mert kulturális minta, mentális reprezántáció." Noha nem is annyira megírni tervezte, ő már ott tartott, hogy kis videófilmeket szerkeszt a témában és feltölti YouTubera. Kitűzte ezzel egyúttal azt is célnak, hogy megismerteti az emberekkel, mik valójában a mémek. Mert -ahogy azt sokszor hangsúlyozta- elfogadja, hogy napjainkban teret nyert egy más elképzelés a mibenlétüket illetően, de úgy igazából a mémek nem azok a vicces kis képek, videók, amik elterjednek a neten. A mém a kultúra másolható és másolódó alapegysége, és azért nem igazán passzol ez az elnevezés az imént említettekre, mert a mém próbája az idő és nem napok vagy hetek, hanem évek, évszázadok, évezredek. Igen, ilyen régiek a mémek. Viszont nem bonyolódom most ebbe jobban bele. Talán majd elkészítem én ezt a tanulmányt az ő anyagai, kutatásai alapján a hármas számról, mint mémről. Talán megteszem. Remélem. Szeretném.
Három. "De miért pont három?" - kérdeztük mindig összemosolyogva, ha egy filmben vagy bárhol három volt valamiből. Ha addig számoltak (mint mondjuk a Gyalog-galoppban vagy a Halálos fegyverben), ha annyi fázisból állt a terv, ha annyiszor kellett próbálkozni valamivel a sikerig és nap estig sorolhatnánk a Szentháromságtól kezdve a hármas tagoláson át bármeddig. Édesanyámat a kórházban a harmadik emeleten, a hármas szobában ápolták. Amikor pedig megláttam ezt, csak arra tudtam gondolni, hogy jó helyen van. Akármi lesz is, itt kell lennie. És minden úgy van jól, ahogy van, mert minden úgy van, ahogy lennie kell.* Nem hiszem, hogy lehetett volna ennél több és tisztább jelet küldeni erről, mint amiket mi kaptunk. Az Aaarhusi Kórház intenzív osztályán a fal tele van festve középkori mesealakokkal, várakkal, állatkákkal, királyokkal és királynőkkel. Az ő szobáját egy lilaruhás tündér vigyázta. Mindigis arról mesélt nekem, hogy lánykorában a vörös hajához lila ruhát hordott. A tündérek meg hát ugye... ő maga is Tünde. Mindigis közösséget vállalt velük. Nyilvánvalóan. A szobája falára pedig a koboldok aranya, szivárvány és virágok festettek. Világ életében odavolt a virágokért, a Minecraftban is mindig a virágos biomba költözött.
Minecraft. Évek óta játszotta töretlenül, leggyakrabban az unokáival és minden nap nézte a különféle videójáték streameket, videókat. Néztük. Együtt néztük. Ahogy a megannyi sorozatot, filmet, hogy aztán jól kivesézzük őket, vagy csak hagytuk, hogy magukért beszéljenek. Hallgattuk a jobbnál jobb zenéket. Anya nemrég kinevezte a Csak alszom c. számot az ő dalának és ha esténként megszólalt ez a Klub Rádióban, miközben ő éppen szunyókált, jót mosolyogtam ezen, mert valóban tökéletesen passzolt hozzá. Az utolsó napokban pedig, miközben kényszerű álmát aludta a kórházban és mi ott voltunk vele édesapámmal és kisebbik bátyámmal, egyfajta vígaszt nyújtott ez a dal nekem. Mintha erre is direkt talált volna rá. Nekünk. Mindig minden értünk volt és mindig minden egyértelmű volt. Kimondta, megosztotta, nem hagyott kételyt. Még ha rossz néven vettük, még ha fájt is, utólag úgyis kiderült, hogy csak hálásak lehetünk érte.
A terveink. Anya azt mondta, idén már ő is megint bringázni fog majd mindenhova. Egy kis házat szerettünk volna bérelni, közel Aarhushoz. Azt reméltük, nyár elején már költözhetünk. Be akartuk iktatni, hogy egyik szabadnapomon végre elnézzünk együtt arra a nemzetközi piacra, ami már régen érdekelte őt. Kitalálta, következő karácsonykor milyen díszítéseket készítsünk még. Amilyen végtelenül elszomorít a gondolat, mennyi mindent terveztünk, annyira meg is nyugtat. Egy részt, mert tudom, húsz-harminc év múlva is állandóan lett volna valami tervünk, más részt pedig azért, mert ez így van jól. Mindigis úgy akart távozni, hogy azt ne szenvedés és az elmúláson való töprengés előzze meg, hanem színtiszta élet. Ez pedig így is volt. Pontosan így. Az elmúlt pár év egy hatalmas kaland volt, amit ő elmondhatatlanul élvezett.
Sok mindent szeretnék megbeszélni vele és fáj, hogy nem lehet. Viszont, ahogy azt már említettem, ő mindig nagyon egyértelmű és következetes volt, így tehát, ha egy adott helyzetben hagyok egy kis időt magamnak, rögtön ráébredek, mit mondana erre. Az persze gyakran szembe megy azzal, amit én tennék és általában nem is könnyű út, viszont rendre beigazolódik, hogy az a helyes. Természetesen. Hiszen a Tündének mindig igaza van, ahogy a Kenesei Házirend első, örökérvényű pontja kimondja. A legtöbben közületek a másodikat is tudják.
Nem fogom még fel és nem tudom, mikor fogom. Talán soha. Csak azt tudom, hogy hiányzik. Hogy űr van a mindennapokban. Minden áldott nap. Mindent vele szeretnék megnézni, ahogy eddig is. Ha bármi történik velem, már közben attól vagyok boldog, hogy azt majd elmesélhetem neki. De már nem tehetem. Vagyis nem úgy, mint eddig. Bár talán már nem is kell, hiszen látja. Már mindig ott van. Mindannyiunkkal. Mindenhol.
Zúgja az erdő, susoga a szellő,
Üzenik az ágak, lombok:
Légy te mindig nagyon boldog,
Édesanyám!
* anya mondja ezeket mindig
