2014. január 31.

Coriolanus a Donmar Warehouse színpadán


Megnéztem a Coriolanus londoni előadásának élő színházi közvetítését az Urániában. Akik az elmúlt hónapokban a helyszínen látták a darabot, vagy éppen szintén a tegnapi broadcast alkalmával tekintették meg, mind azt mondják, mennyire jó, meg hogy ezt mindenkinek látni kéne. Hát nekem koránt sem ez lüktetett a fejemben a filmszínházból hazafelé tartva. Részemről egyenesen rosszul voltam.

A történet szerint "lázongások tombolnak Róma zavaros utcáin. Patrician Menenius (Mark Gatiss) megkísérli lecsillapítani a háborgó vizeket, de Caius Martius (Tom Hiddleston) a főhadvezér nyílt megvetést tanúsít a közemberek felé. Később háborúba vonul, ahol fényes győzelmet arat a volszkiai hadak felett. Visszatérve a hős Martius a Coriolanus becenevet kapja. Ambiciózus anyja, Volumnia meggyőzi a vonakodó harcost, hogy induljon a konzuli címért, de hamar bebizonyosodik, hogy a büszke és forrófejű Coriolanus felkészületlen a politikai cselszövésekhez és ez tragikus következményekkel jár…"*
Férfiasan bevallom, ezelőtt nem ismertem ezt a darabot. Most viszont úgy gondolom, ez a legundorítóbb Shakespeare dráma, amivel valaha találkoztam. Persze, agyaltam rajta, hogy vajon tényleg a mű ennyire durva, vagy csak az előadásmód. Hiszen azért egyik Shakespeare dráma sem éppen könnyed. Mindben van ármány, viszály, kétszínűség, halál dögivel. Ez azonban minden eddiginél jobban nyomasztott. Hányinger, zsibbadás, remegés, szédülés tört rám utána. Még most se vagyok teljesen rendben.
Azt akarom-e ezzel mondani, hogy rossz a darab? Nem. Dehogy. Ez távol álljon tőlem. A kis, sötét színpadtér, a minimál díszlet, a ruhák, és maga a koncepció, a rendezés mind rendben vannak. Az alapanyag is, természetesen. A mellékszereplők is hozzák, amit kell. Akikkel talán gondom volt, az az anya (Deborah Findlay) és a feleség (Birgitte Hjort Sørensen). Ez előbbi szinte mindig sok volt nekem, a mély átélést kívánó szereptől függetlenül; utóbbi pedig néha szintén sok volt, máskor meg nagyon lapos. De azt hiszem, akik miatt ténylegesen felfordul a gyomrom a darabtól, az a három férfi főszereplő.
Tom Hiddleston mint Coriolanus, Mark Gatiss mint Menenius és Hadley Fraser mint Aufidius (a volszk vezér) olyan fájdalmat, szomorúságot és zsigerien gusztustalan gyarlóságot, kegyetlenséget, makacsságot, dölyfösséget és őrületet jelenít meg, hogy az valami zseniális. Baromira feszengsz és kényelmetlenül érzed magad, ahogy undorodva csodálod, ami az orrod előtt történik. Mint az Amerikai pszicho Patrick Batemenjénél, a Becstelen Brigantik Hans Landájánál, vagy a Sherlock Magnussenjénél. 
Megrendülsz. Legalábbis én megrendültem. És az a helyzet, nagyon furcsálltam és értetlenül álltam afelett, hogy a mozi közönsége sok helyütt nevetett, ahol én csak még jobban elborzadtam. Volt az előadásban egy-egy humorosabb, frappáns helyzet, de szerintem azok sem olyanok voltak, amin őszintén lehetett volna derülni. Azon meg aztán végképp nem, amikor Aufidius homlokon, majd szájon csókolja Coriolanust, miközben kést szegez a torkának, és Róma ellen fordítja. Mégis a legtöbben nevettek. Értem, hogy miért, csak fel nem foghatom. Szerintem mindennek megvan a maga helye és ideje. A későbbiekben sokat beszélgethetünk még arról lelkendezve, hogy ki smárolt le kit, vagy ki tapogatta le a másikat a darabban. De ott és akkor ez nem azt jelenti. Ott és akkor az előadásban ezek kemény és sokszor taszító megmozdulások. A közelgő vész és őrület jelei. Nem gyönyörködtetni vagy kellemesen szórakoztatni vannak. Szórakoztatni vannak, de a szó hangulatfokozó és koránt sem kellemes értelmében. Aztán meglehet, én veszek mindent túl komolyan. Dehát ha egyszer drámáról, tragédiáról beszélünk... Na mindegy.
Ami még Tom Hiddlestont illeti, róla tudva levő, hogy az egyik kedvenc színészem, az egyik legfőbb példaképem. Az elfogultságom azonban nem akadályozott meg soha abban, hogy kritikus szemmel is nézzem. Az eddigi csaknem összes szerepében láttam azonosságokat. Ez mindössze szőrszálhasogatás, mivel parányi dolgokról van szó, ami másoknak fel sem tűnik, de én -még ha nem is hibaként róttam fel- mégis vártam valamit. Valami mást. Valami olyat, ami tőle igazán idegen. Hát most megkaptam. Olyan arcjátékot, olyan hanghordozást, olyan kiállást hozott, amit eddig talán el se tudtam képzelni tőle. Néha szinte alig ismertem rá. Nem láttam Tom Hiddlestont. Hiába nézett ki úgy, mint ő. Nem ő volt az. Megkaptam, amit akartam. Jól képen is törölt.
A Coriolanust tehát én nem ajánlanám senkinek. Úgy semmiképpen, hogy "jaj de jó volt, ezt feltétlenül látnod kell!". Inkább csak azt mondanám, hogy ha gondolod, nézd meg. Egy nagyon jól kivitelezett darabot fogsz látni, kiváló színészekkel, de ha az a fajta vagy, aki talán túlzottan átél mindent, akkor egy kicsit acélozd meg magad.

*forrás: Uránia

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ne haragudj, szerintem ez nem így van. Azoknak van igazuk, akik azt mondják, jó volt. Mert ez egy tökéletes darab, Shakespeare talán egyik legjobbja. Azért nem kell leszólni, meg nem kell ellenajánlást írni, mert te nem vagy színházas típus.

Remus írta...

úgy látszik, teljesen félreértetted, amit írtam. szerintem is kiváló darab. lenyűgöző, fantasztikus, magával ragadó. pont emiatt rázott meg. ez taglaltam a kritikámban. btw elég színházas típus vagyok