2009. május 27.
2009. május 26.
Susan Boyle, mi?
Mondták a híradóban, hogy van ez a skót munkanélküli asszonyság, bizonyos Susan Boyle, aki bejutott a Britain's Got Talent c. britt tehetségkutató döntőjébe. Mutogattak részleteket, és hát tényleg jónak tűnt a nőszemély. Na mondom, utána járok kicsit. Hát, utána jártam itten!
Ez volt az első szereplése a showban. Hogy lealázzák már az elején, meg kiröhögik, aztán meg nem kapnak szikrát, ecsém. Mondjuk tény, én se kaptam. Dehát az anyja kínját, azt. Mi van Vele? Betopog a topis kis ruhájában, a skót ábrázatával, a rémes hajával, a Szörnyeteg Lajos szemöldökével, aztán kinyitja a száját és bumm. Ch.
Ez volt az első szereplése a showban. Hogy lealázzák már az elején, meg kiröhögik, aztán meg nem kapnak szikrát, ecsém. Mondjuk tény, én se kaptam. Dehát az anyja kínját, azt. Mi van Vele? Betopog a topis kis ruhájában, a skót ábrázatával, a rémes hajával, a Szörnyeteg Lajos szemöldökével, aztán kinyitja a száját és bumm. Ch.
Film festmény
Ebben az empájörös játékban egy festményen kell megkeresned az 50 elrejtett filmet. Egy-egy alakra, részletre kattintva kijön egy rublika, oda kell beírnod az alkotás címét, természetesen angolul. Előtte regisztrálni kell a mailcímeddel, és akkor el tudod menteni, és folytathatod, ahol abbahagytad. Elvileg. Nekem most hülyül kicsit.
Én eddig huszonvalahánynál tartok, ha minden igaz.
13:15 Update: Már 35-nél tartok, és a legtöbb megoldás annyira-annyira fáj...
Én eddig huszonvalahánynál tartok, ha minden igaz.
13:15 Update: Már 35-nél tartok, és a legtöbb megoldás annyira-annyira fáj...
2009. május 25.
Csillagközi Törülköző Nap
Ez a nap, angol nevén a Towel Day tisztelgés Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak írója előtt. Halála óta minden évben május 25-én a műveinek rajongói és kedvelői felkapják törölközőjüket, és magukkal hurcibálják az egész nap folyamán, jól látható helyen. Az igazán elkötelezetteknél különben is mindig van törölköző, csak éppen a táska mélyén.
"Törülköző: A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos." Szóval mindig legyen Nálad törülköző! Ma főleg!2009. május 23.
2009. május 22.
A Prof, a Camerlengo és a Hasszaszin
A tegnapi napon végre jól megnéztem magamnak az Angyalok és démonokat a Corvinban, ahol már borzasztó régen voltam. Aszem. Na mindegy is.
Elég az hozzá, hogy ugyebár nem bírom elviselni, ha könyvet és filmet összehasonlítanak. Nem is igazán szoktam tenni. Jobban mondva: összehasonlítom, csak úgy érdekesség szinten, de ez alapján nem ítélem el egyik alkotást sem. Talán még megjegyzem magamban, hogy így meg úgy rosszabb, vagy jobb lett volna, de mindez csak az elmélkedés szintjén marad, nem igazán befolyásol. Ennek ellenére olvasott élményeim összezavartak ez alkalommal. Azt hittem, pont jó lesz így, hogy régen olvastam a könyvet és alig emlékszem rá. De sajna az lett belőle, hogy ahogy haladt a film, megpróbáltam az agyam tekervényeiből előhalászni, hogy na ez hogyan is volt. Aztán mindig rászóltam magamra, hogy koncentrálj a filmre, lazíts, ne gondolj semmi ilyenre. Dehát csak megesett újra és újra. Éppen ezért a leülepedés tovább tartott. Tudjátok, amikor kavar van bennetek a filmmel kapcsolatban a megtekintés után, de aztán mondjuk pár óra múlva kitisztul a kép. Na nekem ehhez a másnap kellett. Így már merek nyilatkozni.
Ugyanaz van vele, mint a Da Vinci-kóddal volt. Sokan szidják, hogy de unalmas, meg mennyire elrontott. Ezeknek a legtöbbje persze olvasta előtte a könyvet. De akkor nem tudom, mire számítottak? Akármennyire kedvelem Dan Brownt, azt be kell vallani, hogy az írásai művészileg nem nagyon nyomnak a latba. A történetre megy rá, szinte úgy ír le mindent, mintha egy forgatókönyv volna. Így tehát ha valaki olvassa, már láthatja is maga előtt a mozit. Feltéve, ha ismeri ugye a szereplőket... Na most megint elmélyedtem ebben a könyv-film dologban. A lényeg: kár hasonlítgatni, de ha valaki mégis megteszi, szerintem ezek pont azok a fajta adaptációk, amik csak praktikumokban térnek el az írott sztoritól. Na de...
Tom Hanks változatlanul nagyon ott van Langdon szerepében. Pont azt adja, amilyennek lennie kell.
Ayelet Zurer valószínűleg jó lett volna, csak... nekem felszínes volt. Valahogy a női főszereplőket nagyon nem bírják eltalálni sokszor. Nem a színésznőt, hanem magát az alakítását, annak minőségét és mennyiségét. A hölgyemény erről csak bizonyos mértékben tehet.
Na de ott van aztán Stellan Skarsgård, akit igazából azóta kedvelek nagyon, hogy megtudtam, hogy Paul Bettany egyik legjobb haverja. (A fiát is róla nevezte el.) Lehet, hogy gáz, de ez van. Azóta mindig örülök neki minden filmben, mert hát azért eléggé rendben is van.
Az asszaszin, Nikolaj Lie Kaas nem volt nagy eresztés. Főleg nem az imént említett Bettany albinós alakítása után. Szerintem mindenki többet várt.
Végül, de nem utolsó sorban: Ewan McGregor camerlengoja. Mint már mondottam volt, amióta tudok erről a karakterről, én Őt képzeltem a szerepre. És juhú meg jippé, télleg Ő lett. És bár olykor-olykor felmerült bennem, hogy csalódott vagyok a játékát illetően, így másnap, megemésztve a látottakat, azt kell, hogy mondjam: nem csalódtam. Van neki ugyanis pár arca. olykor édes-kedves szépfiú, máskor nyamvadt kis patkány, vagy éppen teszetosza szomszéd srác. Most azt a fazonját hozta, amit kellett: nem tudod, hányadán állsz Vele. Nem enged közel magához. Nem hagyja, hogy beleláss. Sem együtt érezni nem tudsz Vele, sem elhatárolódni nem bírsz Tőle. Megfoghatatlan. Ez pedig így volt jó.
A többi szereplőt nem állnék neki taglalni. A történet a kedvencem a Dan Brownok közül. A helyszínek pazarak, a zene már a Da Vincinél is el volt találva. Összességében teljesen rendben volt, de annyi bizonyos, hogy ha eredeti nyelven is meglesem, akkor már nagyon rendben lesz. Úgy az igazi.
Elég az hozzá, hogy ugyebár nem bírom elviselni, ha könyvet és filmet összehasonlítanak. Nem is igazán szoktam tenni. Jobban mondva: összehasonlítom, csak úgy érdekesség szinten, de ez alapján nem ítélem el egyik alkotást sem. Talán még megjegyzem magamban, hogy így meg úgy rosszabb, vagy jobb lett volna, de mindez csak az elmélkedés szintjén marad, nem igazán befolyásol. Ennek ellenére olvasott élményeim összezavartak ez alkalommal. Azt hittem, pont jó lesz így, hogy régen olvastam a könyvet és alig emlékszem rá. De sajna az lett belőle, hogy ahogy haladt a film, megpróbáltam az agyam tekervényeiből előhalászni, hogy na ez hogyan is volt. Aztán mindig rászóltam magamra, hogy koncentrálj a filmre, lazíts, ne gondolj semmi ilyenre. Dehát csak megesett újra és újra. Éppen ezért a leülepedés tovább tartott. Tudjátok, amikor kavar van bennetek a filmmel kapcsolatban a megtekintés után, de aztán mondjuk pár óra múlva kitisztul a kép. Na nekem ehhez a másnap kellett. Így már merek nyilatkozni.
Ugyanaz van vele, mint a Da Vinci-kóddal volt. Sokan szidják, hogy de unalmas, meg mennyire elrontott. Ezeknek a legtöbbje persze olvasta előtte a könyvet. De akkor nem tudom, mire számítottak? Akármennyire kedvelem Dan Brownt, azt be kell vallani, hogy az írásai művészileg nem nagyon nyomnak a latba. A történetre megy rá, szinte úgy ír le mindent, mintha egy forgatókönyv volna. Így tehát ha valaki olvassa, már láthatja is maga előtt a mozit. Feltéve, ha ismeri ugye a szereplőket... Na most megint elmélyedtem ebben a könyv-film dologban. A lényeg: kár hasonlítgatni, de ha valaki mégis megteszi, szerintem ezek pont azok a fajta adaptációk, amik csak praktikumokban térnek el az írott sztoritól. Na de...
Tom Hanks változatlanul nagyon ott van Langdon szerepében. Pont azt adja, amilyennek lennie kell.
Ayelet Zurer valószínűleg jó lett volna, csak... nekem felszínes volt. Valahogy a női főszereplőket nagyon nem bírják eltalálni sokszor. Nem a színésznőt, hanem magát az alakítását, annak minőségét és mennyiségét. A hölgyemény erről csak bizonyos mértékben tehet.
Na de ott van aztán Stellan Skarsgård, akit igazából azóta kedvelek nagyon, hogy megtudtam, hogy Paul Bettany egyik legjobb haverja. (A fiát is róla nevezte el.) Lehet, hogy gáz, de ez van. Azóta mindig örülök neki minden filmben, mert hát azért eléggé rendben is van.
Az asszaszin, Nikolaj Lie Kaas nem volt nagy eresztés. Főleg nem az imént említett Bettany albinós alakítása után. Szerintem mindenki többet várt.
Végül, de nem utolsó sorban: Ewan McGregor camerlengoja. Mint már mondottam volt, amióta tudok erről a karakterről, én Őt képzeltem a szerepre. És juhú meg jippé, télleg Ő lett. És bár olykor-olykor felmerült bennem, hogy csalódott vagyok a játékát illetően, így másnap, megemésztve a látottakat, azt kell, hogy mondjam: nem csalódtam. Van neki ugyanis pár arca. olykor édes-kedves szépfiú, máskor nyamvadt kis patkány, vagy éppen teszetosza szomszéd srác. Most azt a fazonját hozta, amit kellett: nem tudod, hányadán állsz Vele. Nem enged közel magához. Nem hagyja, hogy beleláss. Sem együtt érezni nem tudsz Vele, sem elhatárolódni nem bírsz Tőle. Megfoghatatlan. Ez pedig így volt jó.
A többi szereplőt nem állnék neki taglalni. A történet a kedvencem a Dan Brownok közül. A helyszínek pazarak, a zene már a Da Vincinél is el volt találva. Összességében teljesen rendben volt, de annyi bizonyos, hogy ha eredeti nyelven is meglesem, akkor már nagyon rendben lesz. Úgy az igazi.
2009. május 19.
Vonatkalandok
Kalauzok. Némelyik vonalon a legtöbbször nincsenek is, vagy csak jól titkolják, hogy vannak. Másutt azonban sok esetben többen is felszállnak. Pont egy ilyen akciót fogott ki az a két menő srác, akikkel a minap utaztam. Nagy gizdán felszálltak Kelenföldön, hogy Ők majd jegy meg minden nélkül elutazgatnak szépen a Délibe. Azonban leültek, és először csak egyetlen kalauz állt fölöttük, aztán már öt. Ezt nevezik szívásnak?
WC. Alapszabály: vonaton soha ne ülj a mosdó mellé! A drága utastársak kineveznek ugyanis vécésnéninek, de fizetni nem fizetnek. Csak kérdezgetnek, van-e benn valaki, hogyan kell kinyitni, és a többi. Olyan dolgokról faggatnak, amelyek mindegyikének a kitalásához csak egy igazán kevés ész meg leleményesség kéne. De nem. Ők inkább Téged kérdezgetnek, meg feszegetik az ajtót, miközben a lámpa pirosan világít.
Nagyokosok. Amikor az ember áll, és vár, akkor páran azt hiszik, ez feljogosítja Őket arra, hogy megszólítsák. Akik pedig ezt teszik, általában eszetlen nagy barmok. A váróteremben álltam, újságokat böngésztem, amikor egy idősebb, jól szituált fazon leszólított. Beszélt nekem meg megkérdezte, hol vannak a napilapok. Mikor azt feleltem, hogy nem tudom, tartott nekem egy röpke kiselőadást arról, hogy az én fajtám csak négy kifejezést ismer, az öööt, a nem tudomot, a tök jót, meg a #$@t. És innen bontotta ki a beszédét, valami szélső jobbos nőt is idézett, én meg csak néztem. Aztán mikor már jó ideje beszélt, én meg nem nyögtem neki oda egyiket sem az állítólag általam és fajtám által ismert kifejezésekből, hanem pusztán annyit tudott leolvasni az arcomról, hogy szerintem eltévesztette a házszámot, akkor gyorsan hozzátette, hogy mindezeket persze csak azért mondja el nekem, mert látja, hogy én nem ebbe a kategóriába tartozom. Bólintottam egyet, és néztem tovább az újságokat, Ő meg még rizsázott kicsit, de ezután hamar tovább állt. Na mindegy.
WC. Alapszabály: vonaton soha ne ülj a mosdó mellé! A drága utastársak kineveznek ugyanis vécésnéninek, de fizetni nem fizetnek. Csak kérdezgetnek, van-e benn valaki, hogyan kell kinyitni, és a többi. Olyan dolgokról faggatnak, amelyek mindegyikének a kitalásához csak egy igazán kevés ész meg leleményesség kéne. De nem. Ők inkább Téged kérdezgetnek, meg feszegetik az ajtót, miközben a lámpa pirosan világít.
Nagyokosok. Amikor az ember áll, és vár, akkor páran azt hiszik, ez feljogosítja Őket arra, hogy megszólítsák. Akik pedig ezt teszik, általában eszetlen nagy barmok. A váróteremben álltam, újságokat böngésztem, amikor egy idősebb, jól szituált fazon leszólított. Beszélt nekem meg megkérdezte, hol vannak a napilapok. Mikor azt feleltem, hogy nem tudom, tartott nekem egy röpke kiselőadást arról, hogy az én fajtám csak négy kifejezést ismer, az öööt, a nem tudomot, a tök jót, meg a #$@t. És innen bontotta ki a beszédét, valami szélső jobbos nőt is idézett, én meg csak néztem. Aztán mikor már jó ideje beszélt, én meg nem nyögtem neki oda egyiket sem az állítólag általam és fajtám által ismert kifejezésekből, hanem pusztán annyit tudott leolvasni az arcomról, hogy szerintem eltévesztette a házszámot, akkor gyorsan hozzátette, hogy mindezeket persze csak azért mondja el nekem, mert látja, hogy én nem ebbe a kategóriába tartozom. Bólintottam egyet, és néztem tovább az újságokat, Ő meg még rizsázott kicsit, de ezután hamar tovább állt. Na mindegy.
2009. május 11.
Új HP6 plakátok, ecsém
2009. május 6.
A sárga rohadék meg a többiek
Bevallom töredelmesen, én a napokban láttam először a Sin Cityt. Már régen meg akartam nézni, és ott is volt a polcon, de csak most esett meg az eset. Ez van. Elég az hozzá, hogy -ezt is töredelmesen bevallom- én nem tudtam, hogy Rodriguez meg Tarantino, meg ilyenek. Tudtam, hogy Bruce Willis, meg Clive Owen, meg Elijah Wood, meg Alexis Bledel, meg ilyenek, de azt meg szintén nem, hogy ott nyomul a szokásos rosszarcú banda Mickey Rourkekal, meg Rutger Hauerrel és hasonlókkal. Szóval félinformáltan álltam neki, voltak is nagy meglepődések. Nade persze már az első másodpercek után nyilvánvalóvá vált, hogy ezért a filmért csakis Rodriguezék lehetnek a felelősek. Összetéveszthetetlen. No és zseniális. Mint mindig. Olyan a stílusuk, amit lehet szeretni, vagy nem szeretni, de el kell ismerni. Kifogástalan, amit művelnek. Legyen akár szó erről a képregényfilmről. Egyszerűen hihetetlen, ahogy meg van csinálva. Miután megnéztem a filmet, pár nap múlva gyorsan be is spuriztam egy könyesboltba, hogy belenézzek végre rendesen a táresrendező, Frank Miller Sin Cityjének valamelyik kötetébe, hiszen már ennek előtte is szemeztem vele. Na tehát fellapoztam, és mondom..... hát szóval azt inkább nem mondom, mit mondtam, de a lényege az volt, hogy fúazanyja. Ilyesfajta kijelentésem pedig annak szólt, hogy a képregényt nézve egy az egyben a film kockái jöttek vissza. Hallottam én , meg sejtettem is, hogy ez ennyire az alapműhöz ragaszkodó mozi, de akkoris ütött az élmény, na.
2009. május 5.
Foglaltam asztalt a Dorsiába
Mióta megpillantottam ezt a kis fotót az Empájör szpesöl edisönjében, és mióta ezt a bizonyos awesome shitet is felfedeztem FilmBuzin, nos azóta viszket a tenyerem, hogy benyomjam itthon a DVDt, és újranézzem az Amerikai psychot. Na ma ez megesett végre. Igazából drága anyukám rakta be azzal, hogy Ő ezt még nem is látta, én meg hát ottragadtam.
Pedig hát alap. Amerikában, teljesen pontosan New Yorkban játszódik ugyan a film, de mégis valahogy olyan hangulatot áraszt, amitől úgy érezzük, ez a hely nem is létezik. Tesszük ezt mindannak ellenére, hogy konkrét magazin, együttes és miegyéb nevek hangzanak el benne a Timestól kezdve Whitney Houstonon át Phil Collinsig. Mégis... valahogy egészen szürreális. Talán a zene teszi, talán a kifogástalan, öltönyös alakok, talán a hófehér lakás, talán főszereplőnk háborodott elméje. Talán mindezek együtt. Sőt.
De a lényeg, hogy Balet nagyon eltalálták ehhez a karakterhez, és annak ellenére, hogy valószínűleg a fene sem érti a film bármiféle igazi mondanivalóját, mégis üt. Balták, bőrápolókrémek, névjegykártyák, vacsorák, lotyók, elit... Ez az Amerikai psycho.
Pedig hát alap. Amerikában, teljesen pontosan New Yorkban játszódik ugyan a film, de mégis valahogy olyan hangulatot áraszt, amitől úgy érezzük, ez a hely nem is létezik. Tesszük ezt mindannak ellenére, hogy konkrét magazin, együttes és miegyéb nevek hangzanak el benne a Timestól kezdve Whitney Houstonon át Phil Collinsig. Mégis... valahogy egészen szürreális. Talán a zene teszi, talán a kifogástalan, öltönyös alakok, talán a hófehér lakás, talán főszereplőnk háborodott elméje. Talán mindezek együtt. Sőt.
De a lényeg, hogy Balet nagyon eltalálták ehhez a karakterhez, és annak ellenére, hogy valószínűleg a fene sem érti a film bármiféle igazi mondanivalóját, mégis üt. Balták, bőrápolókrémek, névjegykártyák, vacsorák, lotyók, elit... Ez az Amerikai psycho.
2009. május 4.
Anyámkínja influenza
Már megint nyomulnak ezzel a világ méretű járvány baromsággal, és mutogatják a hírekben nagy piros nyilakkal, hogy így terjed, meg úgy terjed az N1H1G1F1B1K1 vírus Mexikóból, és már Hollandiában is van 1, meg Németországban is van 3 beteg. Meg egész Nagy-Britanniában 8! Spanyolországban meg 13! 13! Értitek? 13!... Na mindegy. A legszebb az volt, mikor attól zengett a sajtó, hogy meghalt az első Mexikón kívüli beteg, mégpedig az Egyesült Államokban... Az Egyesült Államokban, ami egy köpésre van Mexikótól. De az ilyet meg valahogy mindig csak halkan említik:
"A Mexikón kívül történt megbetegedések javarészt enyhe lefolyásúak, csak egy maroknyi beteg szorult kórházi kezelésre."...
"A Mexikón kívül történt megbetegedések javarészt enyhe lefolyásúak, csak egy maroknyi beteg szorult kórházi kezelésre."...
2009. május 3.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)