A tegnapi napon végre jól megnéztem magamnak az Angyalok és démonokat a Corvinban, ahol már borzasztó régen voltam. Aszem. Na mindegy is.
Elég az hozzá, hogy ugyebár nem bírom elviselni, ha könyvet és filmet összehasonlítanak. Nem is igazán szoktam tenni. Jobban mondva: összehasonlítom, csak úgy érdekesség szinten, de ez alapján nem ítélem el egyik alkotást sem. Talán még megjegyzem magamban, hogy így meg úgy rosszabb, vagy jobb lett volna, de mindez csak az elmélkedés szintjén marad, nem igazán befolyásol. Ennek ellenére olvasott élményeim összezavartak ez alkalommal. Azt hittem, pont jó lesz így, hogy régen olvastam a könyvet és alig emlékszem rá. De sajna az lett belőle, hogy ahogy haladt a film, megpróbáltam az agyam tekervényeiből előhalászni, hogy na ez hogyan is volt. Aztán mindig rászóltam magamra, hogy koncentrálj a filmre, lazíts, ne gondolj semmi ilyenre. Dehát csak megesett újra és újra. Éppen ezért a leülepedés tovább tartott. Tudjátok, amikor kavar van bennetek a filmmel kapcsolatban a megtekintés után, de aztán mondjuk pár óra múlva kitisztul a kép. Na nekem ehhez a másnap kellett. Így már merek nyilatkozni.
Ugyanaz van vele, mint a Da Vinci-kóddal volt. Sokan szidják, hogy de unalmas, meg mennyire elrontott. Ezeknek a legtöbbje persze olvasta előtte a könyvet. De akkor nem tudom, mire számítottak? Akármennyire kedvelem Dan Brownt, azt be kell vallani, hogy az írásai művészileg nem nagyon nyomnak a latba. A történetre megy rá, szinte úgy ír le mindent, mintha egy forgatókönyv volna. Így tehát ha valaki olvassa, már láthatja is maga előtt a mozit. Feltéve, ha ismeri ugye a szereplőket... Na most megint elmélyedtem ebben a könyv-film dologban. A lényeg: kár hasonlítgatni, de ha valaki mégis megteszi, szerintem ezek pont azok a fajta adaptációk, amik csak praktikumokban térnek el az írott sztoritól. Na de...
Tom Hanks változatlanul nagyon ott van Langdon szerepében. Pont azt adja, amilyennek lennie kell.
Ayelet Zurer valószínűleg jó lett volna, csak... nekem felszínes volt. Valahogy a női főszereplőket nagyon nem bírják eltalálni sokszor. Nem a színésznőt, hanem magát az alakítását, annak minőségét és mennyiségét. A hölgyemény erről csak bizonyos mértékben tehet.
Na de ott van aztán Stellan Skarsgård, akit igazából azóta kedvelek nagyon, hogy megtudtam, hogy Paul Bettany egyik legjobb haverja. (A fiát is róla nevezte el.) Lehet, hogy gáz, de ez van. Azóta mindig örülök neki minden filmben, mert hát azért eléggé rendben is van.
Az asszaszin, Nikolaj Lie Kaas nem volt nagy eresztés. Főleg nem az imént említett Bettany albinós alakítása után. Szerintem mindenki többet várt.
Végül, de nem utolsó sorban: Ewan McGregor camerlengoja. Mint már mondottam volt, amióta tudok erről a karakterről, én Őt képzeltem a szerepre. És juhú meg jippé, télleg Ő lett. És bár olykor-olykor felmerült bennem, hogy csalódott vagyok a játékát illetően, így másnap, megemésztve a látottakat, azt kell, hogy mondjam: nem csalódtam. Van neki ugyanis pár arca. olykor édes-kedves szépfiú, máskor nyamvadt kis patkány, vagy éppen teszetosza szomszéd srác. Most azt a fazonját hozta, amit kellett: nem tudod, hányadán állsz Vele. Nem enged közel magához. Nem hagyja, hogy beleláss. Sem együtt érezni nem tudsz Vele, sem elhatárolódni nem bírsz Tőle. Megfoghatatlan. Ez pedig így volt jó.
A többi szereplőt nem állnék neki taglalni. A történet a kedvencem a Dan Brownok közül. A helyszínek pazarak, a zene már a Da Vincinél is el volt találva. Összességében teljesen rendben volt, de annyi bizonyos, hogy ha eredeti nyelven is meglesem, akkor már nagyon rendben lesz. Úgy az igazi.
Elég az hozzá, hogy ugyebár nem bírom elviselni, ha könyvet és filmet összehasonlítanak. Nem is igazán szoktam tenni. Jobban mondva: összehasonlítom, csak úgy érdekesség szinten, de ez alapján nem ítélem el egyik alkotást sem. Talán még megjegyzem magamban, hogy így meg úgy rosszabb, vagy jobb lett volna, de mindez csak az elmélkedés szintjén marad, nem igazán befolyásol. Ennek ellenére olvasott élményeim összezavartak ez alkalommal. Azt hittem, pont jó lesz így, hogy régen olvastam a könyvet és alig emlékszem rá. De sajna az lett belőle, hogy ahogy haladt a film, megpróbáltam az agyam tekervényeiből előhalászni, hogy na ez hogyan is volt. Aztán mindig rászóltam magamra, hogy koncentrálj a filmre, lazíts, ne gondolj semmi ilyenre. Dehát csak megesett újra és újra. Éppen ezért a leülepedés tovább tartott. Tudjátok, amikor kavar van bennetek a filmmel kapcsolatban a megtekintés után, de aztán mondjuk pár óra múlva kitisztul a kép. Na nekem ehhez a másnap kellett. Így már merek nyilatkozni.
Ugyanaz van vele, mint a Da Vinci-kóddal volt. Sokan szidják, hogy de unalmas, meg mennyire elrontott. Ezeknek a legtöbbje persze olvasta előtte a könyvet. De akkor nem tudom, mire számítottak? Akármennyire kedvelem Dan Brownt, azt be kell vallani, hogy az írásai művészileg nem nagyon nyomnak a latba. A történetre megy rá, szinte úgy ír le mindent, mintha egy forgatókönyv volna. Így tehát ha valaki olvassa, már láthatja is maga előtt a mozit. Feltéve, ha ismeri ugye a szereplőket... Na most megint elmélyedtem ebben a könyv-film dologban. A lényeg: kár hasonlítgatni, de ha valaki mégis megteszi, szerintem ezek pont azok a fajta adaptációk, amik csak praktikumokban térnek el az írott sztoritól. Na de...
Tom Hanks változatlanul nagyon ott van Langdon szerepében. Pont azt adja, amilyennek lennie kell.
Ayelet Zurer valószínűleg jó lett volna, csak... nekem felszínes volt. Valahogy a női főszereplőket nagyon nem bírják eltalálni sokszor. Nem a színésznőt, hanem magát az alakítását, annak minőségét és mennyiségét. A hölgyemény erről csak bizonyos mértékben tehet.
Na de ott van aztán Stellan Skarsgård, akit igazából azóta kedvelek nagyon, hogy megtudtam, hogy Paul Bettany egyik legjobb haverja. (A fiát is róla nevezte el.) Lehet, hogy gáz, de ez van. Azóta mindig örülök neki minden filmben, mert hát azért eléggé rendben is van.
Az asszaszin, Nikolaj Lie Kaas nem volt nagy eresztés. Főleg nem az imént említett Bettany albinós alakítása után. Szerintem mindenki többet várt.
Végül, de nem utolsó sorban: Ewan McGregor camerlengoja. Mint már mondottam volt, amióta tudok erről a karakterről, én Őt képzeltem a szerepre. És juhú meg jippé, télleg Ő lett. És bár olykor-olykor felmerült bennem, hogy csalódott vagyok a játékát illetően, így másnap, megemésztve a látottakat, azt kell, hogy mondjam: nem csalódtam. Van neki ugyanis pár arca. olykor édes-kedves szépfiú, máskor nyamvadt kis patkány, vagy éppen teszetosza szomszéd srác. Most azt a fazonját hozta, amit kellett: nem tudod, hányadán állsz Vele. Nem enged közel magához. Nem hagyja, hogy beleláss. Sem együtt érezni nem tudsz Vele, sem elhatárolódni nem bírsz Tőle. Megfoghatatlan. Ez pedig így volt jó.
A többi szereplőt nem állnék neki taglalni. A történet a kedvencem a Dan Brownok közül. A helyszínek pazarak, a zene már a Da Vincinél is el volt találva. Összességében teljesen rendben volt, de annyi bizonyos, hogy ha eredeti nyelven is meglesem, akkor már nagyon rendben lesz. Úgy az igazi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése