Dán dolgok - Ne hidd, hogy különleges vagy!

Aksel Sandemose (dán-norvég író) egy 1933-as szatírájában vetette papírra Jante-törvényét (Janteloven), amelyben magát a skandináv néplélek esszenciáját igyekezett megfogni. A törvény szerint:

1. Ne hidd, hogy különleges vagy!

2. Ne hidd, hogy vagy olyan jó, mint mi!

3. Ne hidd, hogy okosabb vagy nálunk!

4. Ne képzeld, hogy jobb vagy nálunk!

5. Ne hidd, hogy többet tudsz, mint mi!

6. Ne hidd, hogy fontosabb vagy nálunk!

7. Ne hidd, hogy bármiben is jó vagy!

8. Ne nevess rajtunk!

9. Ne hidd, hogy bárki is törődik veled!

10. Ne hidd, hogy bármit is taníthatsz nekünk!

Amilyen bizarrul és keményen hangzik mindez (hiszen alapvetően amolyan viccnek, szimpla görbe tükörnek szánták), lényege kiválóan visszaadja, itt Dániában és többi északi országban hogyan tekintünk a világra és egymásra. Mert nem az a fontos belőle, hogy te egy senki vagy, hanem az, hogy mindenki ugyanolyan valaki, mint te. De hogy miként is mutatkozik meg ez a hétköznapokban például?

Mindenki mindenkire rámosolyog az utcán, arra való tekintet nélkül, ki mit visel, ki melyik épületből lépett ki, ki melyik üzletbe megy be, ki milyen korú, nemű, alkatú, hovatartozású, ki milyen korlátozott mozgásában vagy más egyébben, ki mennyire jómódú, ki milyen nyelvet beszél, ki milyen tisztet tölt be stb. Mert miért ne tennénk? Miért ne mosolyognánk rá arra, akivel találkozunk?

Sokféle dán háztartásban megfordultam már, és -őszintén- nem különböznek számottevően. Nincs milliárdos, arannyal borított luxusvillája a tehetősnek és nem omladozik az otthona a szegényebbnek. Eleve nincsen jelentős társadalmi szakadék, mindenki egy kellemes szinten él. De még ha valaki olyan helyzetben is van, hogy csilliárdokat keres, nem fogod látni minden nap más sportkocsival repeszteni vagy pofátlanul drága órákkal a csuklóján villogni. Ha mégis van valakinek efféle ingósága, nem vág fel vele. Csak viseli, használja, de nem ez fogja meghatározni. Nincs flancolás, nincs kivagyiság. Mindenki észszerűen és módjával él.

Ha a munkahelyemen szembe találja magát a menza ajtajában egy fehéringes marketinges és egy kicsit koszos munkaruhás raktári dolgozó, a fehéringes mosolyogva lép hátrébb, tárja ki az ajtót a raktári dolgozónak, hogy parancsoljon, csak utána. És vice versa. 

Mert senki sem ér többet a másiknál. Senki sem tartja magát előrébb valónak és fensőségesebbnek, csak azért, mert többet keres, mert fehér a bőre, mert ki van öltözve, mert a többséghez tartozik, mert fitt, mert házas, mert gyereke van, mert szép helyen lakik, mert karcsú, mert diplomás, mert vezetői szerepben van... Kit érdekel? Itt senkit. Mind csak emberek vagyunk. Nem különbek és jobbak a másiknál. És pontosan így vagyunk ugyanannyira jók és elegek és értékesek.

Dániába jöttem

Eredetileg nem igazán akartam komolyabb dániai beszámolót készíteni a különféle platformokon való bejelentkezéseimen felül, azonban 3 hónapnyi ittlét után rájöttem, túl sok érdekes, klassz, izgalmas és elgondolkodtató dolog vesz körül ahhoz, hogy ne örökítsem meg őket valamilyen formában, a Facebookot meg nem akarom ennyi filózással elárasztani. Úgyhogy ezennel meghajlok saját igényem előtt és legalább megint ráveszem magam, hogy használjam szegény, elhanyagolt blogomat valamire. Nem is akármire! (Lassan többször támasztom fel, mint ahányszor a Winchester fiúk vagy Loki vissza szokott térni)

Félreértés ne essék, nem fogok részletekbe bonyolódó, napra lebontott mesélésekbe bocsátkozni, csak szeretnék néha megállni egy-egy élménynél és kicsit elmerengeni róla, megosztani veletek. Ehhez persze először majd hamarosan prezentálok egy kis összefoglalót, mióta vagyok itt, miért vagyok itt, mit csináltam eddig és mit tervezek. Csak a tájékoztatás végett, hogy képben legyetek. Ez lesz, srácok.

to be continued...

Gotham City

Az elmúlt években a Gotham az egyetlen, amivel érdemes számolni a DC Comicst háza tájáról. Szerintem. Viszont tény, nem nézem se a Flash, se az Arowt, se más sorozatukat. Pedig azt mondják, jók. Szóval főleg az beszélhet belőlem, hogy nem bírom nézni, hogy övék egy Superman, egy Batman, egy Joker és még csomó olyan kult figura, akiket már a képregényfilmek sikere előtt is ismert a világ*, erre a Nolan-féle Batmanek óta nem képesek olyan filmet összehozni, ami igazán ütős és jó lenne, nem csak egyszernézős. Why? Viszont a Gotham egy baromi jó kis sorozat.

*szemben mondjuk Vasemberrel, Amerika Kapitánnyal meg Hulkkal. mert azt viszont ne mondja nekem senki, hogy itt Magyarországon pl. olyan nagyon közismertek lettek volna. maximum Pókember

miért van az, hogy...

... teljesen magától értetődő és helyánvaló a számunkra, hogy a színészek olyan filmekben játszanak, amiket nem ők rendeztek; olyan szövegeket mondanak, amiket mások írtak nekik; olyan ruhákban vannak, amiket mások adtak rájuk; azonban, ha egy énekes, vagy bármilyen zenei előadó nem maga szerzi a dalait, nem maga írja a szövegeit, nem magának találja ki a designját, máris hiteltelennek tartjuk?

... oda meg vissza vagyunk valakinek a természetes szépségétől, a gyönyörű szemétől, a csinos arcától, a formás alakjától és még egy csomó más adottságától, amivel született és amiért semmilyen jelentős erőfeszítést nem kellett tennie; azonban, ha valaki aláveti magát egy költséges, fájdalmas és minden szempontból kellemetlen plasztikai beavatkozásnak azért, hogy elérje azt, ami másoknak egyszerűen csak úgy megadatott, akkor az illetőt lesajnáljuk és műnek bélyegezzük?

Pocsék éjszakám volt. Elég szövevényeset rémálmodtam, aminek a végkifejletében néhány idegen, akik már előtte is az otthonom körül ólálkodtak, most visszatértek. Az egyik késsel fenyegetőzött, amit gyorsan kicsavartam a kezéből és megvágtam vele a mellkasát, aztán üvöltöttem vele, hogy takarodjon innen. Menekülőre fogta, ám sajnos megjelent a társa. Hiába csatlakozott hozzám édesapám is, ez a helyzet így már eléggé elharapózott. Felébredtem gyorsan és bár  nagyon megkönnyebbültem, hogy csak álmodtam, azért mégsem tudtam megnyugodni teljesen. Szóval amint kikeltem az ágyból, ellenőriztem a tőreimet és a kardjaimat. Meg fogom élezni őket.

Mondtam már, hogy Rick Grimes a kedvenc karakterem a Walking Deadből? Rá kell jönnöm lassan, hogy ez mennyire nem véletlen. Hiszem, hogy minden élet érték, és ha lehet, elkerülném a gyilkosságot, ám egy ilyen helyzetben, amikor valaki támad, amikor valaki fenyeget akár engem, akár másokat, én nem fogok várni, amíg valami visszafordíthatatlan történik, amit megakadályozhattam volna.

a magyar futballt ugyanolyan lenyűgözőnek találom,
mint a magyar filmgyártást...

A múlt szelleme

Megnéztem a Mamát. A Crimson Peak promózása kapcsán sokszor emlegették, hiszen ebben szintén együtt dolgozott Jessica Chastain és Guillermo del Toro. (továbbiakban spoiler alert) Részint talán ezért, részint viszont különben is párhuzamot vonnék szerintem a két film között. Nem csak a megjelenés, a hangulat, a szellemek gyönyörűen ijesztő ábrázolása miatt, hanem... az egész sztori miatt, ami alapvetően teljesen ugyanaz: adott két testvér, akik sok megrázkódtatáson estek át, és ott rekedtek egy kísértetházban, amely egyben az otthonukká lett. Aztán jön egy fordulópont, és vele együtt egy új élet és egy új szeretet a reménye. Az egyik testvér hajlik felé, vágyni kezd rá, míg a másik elutasítja. Addig csak egymásnak voltak, most változás következik és dönteniük kell. Végül az egyik a jövőbe halad, a másik ott marad a múltban. Elszakadnak egymástól.

Különbözik a kor, a cselekmény, a környezet, a testvérek viszonya és igazából a felsoroltakon kívül szinte minden, ám a mondanivaló ugyanaz. Ami pedig fő erénye mindkét filmnek, hogy nem ítél el senkit. Nem foglal állást. Megérti a múlt és a jövő boldogságát is. Megérti azt is, aki a régben maradt és megérti azt is, aki inkább már tovább menne. Nyilván ez utóbbi felé billen a mérleg nyelve. A haladás felé. Ám ha bármiért is megfeddik ez előbbit, az egyedül az, ha az illető magához láncolja a másikat. Azonban valljuk be, sokunk tenne így. Hiszen ezzel összeomlik a világa. Legalábbis ezt hiszi. Pedig akármilyen kemény, ezt meg kell tenni azért, akit szeretünk. El kell engedni. Ha akarata ellenére magunknál tartjuk, többé már úgysem lesz semmi olyan, mint régen.

Beware of Crimson Peak

Ma megnéztem moziban a Crimson Peaket. Másfél éve vártam ezt a filmet. Nem fogok spoilerezni, mert igazából ez nem is egy kiveséző poszt. Szóval véleményül annyit, hogy gyönyörű és megrázó. Pont olyan, amilyenre számítottam, ennek pedig mindig örülök. Viszont inkább a rám gyakorolt hatásáról beszélnék...

Rájöttem, hogy én mindig a jó filmek után veszem észre magam körül a világot. Kijövök a moziból, és az élmény, a hangulat mindennek tartalmat ad. Ha túlzóan érzékletesen akarnám kifejezni magam, azt mondanám, hogy ami addig szürke volt, egy ilyen film után színes lesz. Minden jelentéktelen jelentőssé válik. Fontos lesz nem csak az, ami körülvesz, hanem az, ahogy én viselem magam benne. Mintha addig nem tudtam volna igazán, hogy hol a helyem. Hogy hogyan látnak mások. Aztán kijövök egy filmről és nem pusztán van helyem a világban, hanem az enyém az egész és fel sem merül bennem, hogy mások nem úgy látnak engem, mint én magamat. Ettől pedig valóban olyan leszek, amilyen vagyok. Mert nincs bennem szorongás, elveszettség. Szilárd talajon érzem magam. Otthonosan mozgok a saját létezésemben. Nem tudom, szoktam-e magam annál kiegyensúlyozottabban és felhőtlenebbül érezni, mint egy-egy film után. Legyen az akár egy ilyen gothic romantic horror. Persze, nyilvánvalóan, ha nem Tom Hiddleston lett volna az egyik főszereplője, nem érezném most ennyire így magam, hiszen én mindig karaktereken keresztül élem át a filmeket. De ez már egy másik gondolatsor, amit talán már ki is fejtettem valamikor...

na hagyjuk már

Nagyon elegem van a magyar "kereskedőkből". Tisztelet a kivételnek, persze. Csak éppen mostmár szinte általános jelenség, hogy azt látom, egy-egy eladó, szolgáltató úgy bánik a tisztelt ügyféllel, mintha szívességet tenne neki, nem pedig belőle élne. Aztán meg mindenki sír, hogy a rohadt multik elveszik a munkát. Az más dolog, hogy azoknál a cégeknél ugyanúgy csomó olyan ember dolgozik, aki teljesen el van tájolva azt illetően, mit is jelent kereskedőnek lenni. Viszont egy szemét multinál legalább nem rakhatnál ki egy ilyet az ajtóra...

(már több ismerősöm Facebook falán láttam ezt a képet)

1. Miért kommunikál mindenki? *minden alkalommal tikkelni kezd a kifejezéstől*

2. Nem, nem a köszönés a kapcsolatfelvétel első lépése, hanem mindenek előtt a másik észrevétele, a szemkontaktus kezdeményezése, aztán esetleg egy mosoly, akár egy bólintás. Ezek szerintem ráadásul jóval fontosabbak. Ha persze a másik fél éppen bujkál valahol, akkor tényleg elkél egy jó hangos köszönés, de ez esetben inkább figyelemfelhívásként.

3. Majd tudod, mit alkalmazok! Be nem mennék olyan üzletbe, aminek ez van az ajtaján.

Mi van azzal, hogy "minden a vevőért"? Persze, nem szép dolog nem köszönni. És? Majd te fogsz engem megnevelni? Nem illemtanóráért megyek be egy boltba, hanem hogy vásároljak. Ha nem vehetem meg, amit akarok, anélkül, hogy az, akinél a pénzemet elkölteném, kioktatna, akkor inkább nem veszem meg. És akkor most ki jár rosszabbul?

Kérdezem és mondom mindezeket úgy, hogy engem személyesen nem értek még ilyen nevelési célzatú beszólások, csak tanúja voltam ezer és egy ilyennek, és elképedve figyeltem mindet.

Mivel tudom, hogy sokan szeretnek azzal jönni, hogy könnyen beszélsz, neked nem kell napi szinten elviselni a sok udvariatlan, hülye barmot, csöndben megjegyezném, hogy éveken át voltam kasszás a McDonald's-ban. Ha valahol, hát ott aztán megkapod a bunkók teljes palettáját. Hogy hogyan kezeltem? Kedves voltam. Mert ezt csak így lehet. Nekem az a munkám, hogy kiszolgáljam a vásárlót. "A vevőnek mindig igaza van." Ha elfogadod ezt (nyilván a józan ész határain belül), valamint azt, hogy sokkal jobban jársz te is és mindenki, ha megőrzöd a nyugalmad és kedves vagy, akkor jó kereskedő leszel. Ennyi.

Arról már nem is beszélek bővebben, hogy van képe ilyen sok üzletnek ilyen baromi kevés ideig nyitva lenni, és hogy mennyire eszméletlenül zavaróak azok a boltok, ahová betérsz egyetlen vevőként és az eladó követ téged, figyelve, nem lopsz-e valamit. Ez nem csak az alkalmazottak sara, mert tudom, hogy kiadják nekik, de lehetne ezt emberibben. Na meg még ezer és egy dolog.

K. Magyar "Kereskedők"! 

Baromira elfelejtettétek, hogy ti vagytok a vásárlóért és nem fordítva.
Nem akartok halálpálcát eladni. Hazamentek és átgondoljátok az életeteket. 

Puszi, Remus

Paul Bettany rendezői debütálása, a Shelter nekem már trailer alapján nagyon erősnek tűnik. Paul Isten azt nyilatkozta, hogy mindenképpen olyan filmet akart csinálni, ahol teret adhat a színészeknek. Ahol rajtuk van a hangsúly, az ő alakításukon. Márpedig én amennyire imádom a látványos mozikat, olyannyira lenyűgöznek az ilyen kevés szereplős kamaradarabok is. Sok hasonló műfajúra persze azt mondom, hogy inkább színházban kéne játszani és nem annyira való vászonra, képernyőre. Azonban akadnak olyanok, amikkel kapcsolatban egyáltalán nem jut ilyesmi eszembe, mert egy részt túl magával ragadó az, amit a színészek hoznak, semmint hogy ez felmerüljön bennem; másrészt olyan jól használják a filmes eszközöket hangulatteremtésre, hogy kár lett volna ezt az adut nem kijátszani. Nekem így bemutató alapján ebben a moziban mindkét lehetőség ott van.

FunFact: a trailerben a fényképen szereplő kis srác szerintem Stellan Bettany, Jennifer Connelly és Paul Bettany első közös gyermeke. Ugyan ezt -érdekes mód- sehol nem találom a feltüntetve, dehát akkor is ő az.

A FunFact FunFactje: Stellan Bettany Stellan Skarsgård után kapta a nevét.

(on why Loki was cut from the Avengers: Age of Ultron) “I was part of the dream sequence for the character of Thor. I shot for a day and enjoyed it very much. Then I received a phone call from Kevin Feige (..) and I’m just gonna tell the truth cause it’s the cleanest way of doing it…” (x)

 

Végre ez is kiderült. Mármint persze, van, aki azt mondja, hogy ez kamu magyarázat (nem annyira Hiddles, mint inkább Feigeék részéről), de számomra kielégítő és hihető. Hasonlóra gondoltam, mikor megtudtam, hogy mégse lesz Loki a filmben. Teljesen jogos, hogy kihagyták belőle, ha egyszer az embereket csak megkavarta volna. Nyilván nekiállhatnánk morogni, hogy "csak mert a sok hülye nem értette...", dehát gáz, ha egy közönségfilmet (vagy bármilyen filmet) nem ért a közönség. Nem hiába vannak test screeningek, na. Ettől függetlenül azt viszont változatlanul nem értem, miért nem lehetett hozzácsapni legalább a törölt jelenetekhez. Na mindegy.

Baromi érdekes, ahogy a refrénnél egyáltalán nem azt kapjuk, amit várunk. Úgy értem, van egy íve a számnak, mint mindegyiknek, és ahogy kell, kiélezi valamire, feszíti a húrt, felkészít a refrénre, aztán  ahelyett, hogy robbanna, hirtelen elengedi és átvált lazába. Ez lehetne rossz is, de ez esetben sokkal inkább izgalmas. Tetszik.

"Az emberek nem olvasnak.

Ha olvasnak, nem értik.

Ha értik, félreértik."

- Szabó Tünde Katalin anya

Coriolanus a Donmar Warehouse színpadán

Megnéztem a Coriolanus londoni előadásának élő színházi közvetítését az Urániában. Akik az elmúlt hónapokban a helyszínen látták a darabot, vagy éppen szintén a tegnapi broadcast alkalmával tekintették meg, mind azt mondják, mennyire jó, meg hogy ezt mindenkinek látni kéne. Hát nekem koránt sem ez lüktetett a fejemben a filmszínházból hazafelé tartva. Részemről egyenesen rosszul voltam.

The Baker Street Boys are back

Mi a...? Azt a rohadt... Ez igen... Úristen... Ez kész... Mi volt ez?... Te jó ég... - ilyeneket és ehhez hasonlóakat hajtogattam a Sherlock s3e3 után még nagyjából fél órával  is, a kávémmal járkálva a lakásban. Szerintem csak azért hagytam abba, mert leültem gépezni, aludtam, aztán mentem melóba. Ha ezek nincsenek, akkor még mindig átszellemülten mormogva kódorognék a bögrémmel a kezemben valahol.

társadalmi PARAnormák

Néha képes vagyok teljesen nekikeseredni attól, ha a magamnak kitűzött célok teljesítésében nem állok úgy, mint szeretnék (lásd: Angliába költözés, férfivá érés etc.). Habár alapvetően optimista, vidám ember vagyok, az ilyesmi képes depresszió közeli állapotba kergetni. Képzelem, milyen lehet azoknak, akiken még ott a társadalmi nyomás is. Az a fajta megfelelési kényszer, amit őszintén nem értek.

Legyen állandó, hozzád illő partnered! Beszélj mindennapi dolgokról! Nézzél ki így vagy úgy! Érj el a karriered bizonyos fokára x éves korodig! Legyen konkrét életcélod! Viselkedj a sztereotípiáknak megfelelően! Házasodj meg és legyenek gyerekeid x éves korod előtt! ...

Mindig csak arról beszélnek, hogy az agyonphotoshopolt hírességekkel hogyan vetít a gonosz média valótlan képet az ideálokról, de arról nagyon keveset szóltak, hogy a társadalmi elvárások milyen szorongásokat és elégedetlenséget okoznak az emberekben. Hogy olyan célok elérésére kényszerítik őket, amiket ők maguk talán egyáltalán nem is szorgalmaztak volna, és alapvetően nekik nem annyira fontos.

Úgyhogy itt egy jó tanács Rémusz bácsikátoktól: Ne vegyetek drogot!*... ja nem, ez nem az... szóval: Csak azzal foglalkozzatok, ami Nektek számít! Azokért a célokért harcoljatok, amit Magatok tűztök ki és ami számotokra fontos!

Ennyi.

*Legyetek popsztárok, és megkapjátok ingyen. - Billy Mack /Love Actually/

hate is a whore, a plague, a curse

Amikor azt mondom valamire, hogy "nekem nincs vele bajom", vagy hogy "semleges", vagy hogy "nekem nem annyira", vagy hogy "a mirhával legközelebb ne fáradj"*, az nálam általában inkább azt jelenti, hogy "na azt nem igazán szeretem". Csak éppen nem vagyok hajlandó ezeknél a szavaknál és egy vállrándításnál többet áldozni rá.
Oké, szeretek néha színpadiasan kifakadni és durván lehordani valamit. Részletekbe menően ecsetelni, miért tartom hülyeségnek, rossznak, baromságnak. Igen, ez előfordul. De ezek inkább mindig elvek, eljárások, hozzáállások. Viszont alapjában véve nagyon nem kenyerem az utálkozás. Sőt, ha valaki nekiáll anyázni valamit a semmiből, csak úgy, mert hát mindenki azt teszi egyébként is, akkor néha, még ha nekem is akad gondom az adott dologgal, akkor is kicsit a védelmére kelek. Mert nem tudom felfogni, miért törődnek ennyit az emberek olyasmivel, amit ilyen mélységesen megvetnek. Miért nem azzal foglalkoznak, amiben örömüket lelik? Miért vesztegetnek időt, energiát, szót arra, amitől kivannak? Más kérdés, ha mondjuk rossz bánásmód ellen lépnek fel, vagy a jogaikért állnak ki. De annak is megvan a stílusa, helye, ideje. Ahogyan mindennek.

Miért klassz dolog az egyetemes gyűlölködés? Miért menő celebeket szidni, műsorokra köpködni? Nem kell mindenkit és mindent szeretni, de mindenkinek és mindennek van létjogosultsága, főleg amikor láthatóan akad rá kereslet. Ha olyasmire morogsz, ami népszerű, annyi erővel morogj nyugodtan a környezetedben élőkre meg saját magadra is. Mi választjuk, mi csináljuk. Ezer dolog van, amivel kapcsolatban én sem értem, mi jó benne, miért ismert vagy nézett, de nem is kell értenem. Én nem nézem, engem nem foglalkoztat, de nem is állok neki úton-útfélen leszólni, mert engem ez nem tölt el elégedettséggel. Nem érzem jól magam attól, ha azt hajtogatom, de szar valami, ahelyett, hogy mondjuk felpörögve árasztanám az imádatomat arra, amit szeretek.

Persze, a hírességek és show műsorok szidása talán még mindig jobb embercsoportok leköpésénél, de... komolyan muszáj választani? Komolyan ilyenekkel kell foglalkozni? Szerintem, ha mindenki csillogó szemekkel, odaadóan beszélne, áradozna mindarról, ami fontos a számára, ami megihleti, ami ösztönzi, ami jó érzéssel tölti el, vagy éppen felvetne olykor egy-egy elméletet, Őt foglalkoztató témát baráti vitára, ahelyett, hogy akár egy szót is vesztegetne olyasmire, amitől a hideg rázza, akkor nem sokkal faszább lenne minden? Én baromira élvezném.

*Brian élete

cím: Romeo and Juliet musical - Born to hate

ready for those flashing lights

Sokan mondják, hogy Ők azért nincsenek fenn Facebookon, mert nem akarják, hogy mások minden lépéséről tudjanak. Egy részről szerintem a Facebook egy eszköz. Arra használod, amire akarod. Egyetlen eszköz sem az Ördögtől való eredendően. A használón áll, mihez kezd vele. Más részről pedig azt hiszem, soha nem fogom megérteni, mi ez a fene nagy titkolnivalója mindenkinek. Ha valaki ártani akar Neked, úgyis megtudja, hol vagy, vagy mit csinálsz. Hogy hol tud megfogni. Érdemes ilyesmin parázni? Eleve, ha magadnál tartod a telefonod, már simán bemérhető vagy. Aki annyira hisz ezekben az összeesküvés elméletekben, az ne is használjon semmi olyan eszközt, ami hálózaton van. Annyi erővel percenként postolhat a falára valamit magáról. Mint én. Megörökítési mániám van. Ez van. Régen naplót vezettem, most lefotózom, hol vagyok, vagy leírom, mit tapasztalok, és megosztom. Így egyből értekezhetek róla az ismerőseimmel vagy bárkivel. Nekem ez tetszik, én ezt szeretem. Aki pedig kedvel engem, azt igenis érdekli, hogy éppen Coke Zerot iszom, vagy hogy a belvárosban kóricálok. Ami pedig a felvetett témámat illeti: nekem nem gond, ha erről nem csak a közvetlen ismerőseim tudnak. Úgy gondolom, hogy ha bármi olyat teszek, amit nem oszthatok meg, akkor azzal eleve gond van.

Sokan előszeretettel utálkoznak a paparazzokon. A lesifotósokon. Hogy hogyan képzelik, hogy így belemásznak másik magánéletébe. Szerintem ez sem ilyen egyszerű. Ha egy híresség sétál az utcán, és egy paparazzo lekapja, az tök rendben van. Persze, a megörökített illető munkája a színészet, az előadó művészet etc., de mint minden melóval, ezzel is járnak más dolgok. Jót és rosszat egyaránt viselj!* Ő ezt a hírnévvel vállalta. Ennyi. Szerintem amíg egy paparazzo nem fotóz be az ablakán, és követi az otthonáig, addig nyugodtan dokumentáljon. Mert ez az. Megmutatja a hírességeket a mindennapjaikban. Szeretem ezeket a képeket, az élethelyzeteket, és hogy láthatom a színészek hétköznapi stílusát, öltözetét, habitusát. Érdekes és klassz. Csakhogy én ezt vállalom. Vállalom, hogy én ezt bírom. A legtöbbek meg, akik köpködnek a lesifotósokra, ugyanúgy megnézik azt a képet, és leszűrnek belőle dolgokat, amiket egyébként baromira nem tehetnének meg, ha nem örökíti meg a paparazzo.

Az összegzésem annyi volna tehát, hogy bár természetesen egyáltalán nem kell magadról közzé tenned semmit, ha nincs kedved, de élj úgy, hogy ne legyen mit szégyellned, akármilyen meredek is, amit művelsz. Olyanokat tegyél csak meg, amiket vállalsz is! A sztárok meg végképp ne sírjanak, mert a nyilvános helyen lencsevégre kapják Őket! Ez a szakmátok szerződésének apróbetűs része. 

Illusztrációként pedig álljon itt egy tegnapi kép Hiddleslordról, ami igazából a gondolatmenetem elindítója volt. Londonban készült. Kivételesen nem vigyorog rajta, bár Ő mondjuk mindig eltársalog még a paparazzokkal is.  Ez esetben -bár nem tudhatom, de- szerintem szimplán csak próbálta felmérni, Őt fotózzák-e, vagy simán csak el volt merengve épp, azért ez a szigorú ábrázat. De Ő azon példák egyike, aki készséges és udvarias ebben is, és nem áll neki hadjáratot indítani olyanok ellen, akik csak korrektül űzik a saját hivatásukat. Minek? Hadd fotózzanak! Van mit...

* idézte William az édesapját Lovagregényben

'cause love's such an old-fashioned word

Egyfolytában azt halljuk, hogy 'ez a mai világ' ilyen meg olyan rohadt és elvadult és embertelen. Ez pedig annyira furcsa a számomra. Ugyanúgy, ahogy az 'ezek a mai fiatalok' szöveg. Az a helyzet, hogy nem hiszek az ilyesmiben. Nem hiszek abban, hogy ez rosszabb világ volna, vagy hogy az emberek mások volnának, mint régen. Mondjuk eleve úgy gondolom, hogy aki bármi ilyesmit állít, az egyszerűen tudatlan, műveletlen. A tudatlansággal pedig szerintem különben semmi baj nincs, csak azzal, ha megrendíthetetlen, markáns vélemények és véleménynyilvánítások társulnak hozzá. Olyan állati keményen meg tudja mondani mindenki a frankót, de amint belekérdezel, ott állnak kukán. Komolyan elkorcsosult ez a világ az évtizedekkel ezelőttihez képest? Valóban, hiszen akkor még helyes kis haláltáborokba gyűjtötték azokat, akik valamiért nem tetszettek a többieknek, vagy éppen cuki módon biztosítottak nekik munkát rabszolgaként. Ja, hogy Te a még régebbi időkre gondoltál? Á, tényleg, akkor még voltak kellemes, közös délutáni programok az egész családnak: megnézni az akasztást, vagy leköpni egy kalodába zárt foglyot. Ó, azok a régi, szép idők...

De tudjátok mit? Tegyük fel, a világunk tényleg elfajult! Tegyük fel, hogy komolyan ártatlan és tiszta volt, és napjainkra lett velejéig romlott! Nos... erről miért beszélünk, és miért nem lépünk ellene? Miért van az, hogy pont azoktól hallom a legtöbbször ezeket a nyavalygó frázisokat, akik a kisujjukat sem mozdítják? Ismeretlenek, ismerősök, közéleti személyiségek. Bárki.
Persze, beszéljünk is róla, mert a szavak fontosak, beszélni fontos, de csak az után, hogy már segítettél a fiatal lánynak felcitálni a több kilónyi csomagját a lépcsőn; vagy elkaptad a grabancát annak az úttest felé szaladó kiskölyöknek, akit az édesanyja szem elől tévesztett; vagy megkérdezted a haverodat, Ő kér-e rágót; vagy magadtól mentél oda egy -a térképet nézve homlokát ráncoló- turistának útmutatást adni; vagy megölelted egy családtagodat csak úgy; vagy visszaintegettél egy Neked integető kisgyereknek; vagy könnyedén megtettél egy szívességet egy ismerősödnek; vagy mikor láttad, hogy egy részeg fazon elesik a vonatsínen, és senki a füle botját nem mozdítja a közelben állók közül, Te odasiettél felsegíteni és elhúzni onnan... ja, ez már nagyon saját sztori.

A lényeg, hogy baromira nem csak az a segítség, ha minden vagyonod egy segélyszervezetnek adod, és nem csak attól lesz jobb a világ, ha a szerveidet rákos gyerekeknek ajánlod. Ezek nemes és szép cselekedetek, de minden apró dolgokból épül fel. Minden. Még az anyagok is. Ez nem egy túl nagy megfejtés, mégis mintha igen kevesek értenék csak. Főleg azok közül, akik ezt a micsodarohadtegyvilágbanélünk dumát nyomatják. Tudjátok, Ők azok, akik szerint eljő a Paradicsom, ha nem nézünk többé pornót [vagy legalábbis jól titkoljuk], nem dohányzunk, nem nézünk talk showkat, nem házasodunk össze az azonos nemű szerelmünkkel,  nem iszunk kólát, és nem mondjuk, hogy "télleg" vagy "aszem".

Szerintem meg kurvára akkor fog eljönni a legnagyobb királyság, ha nem szóljuk folyton le egymást; ha tekintettel vagyunk a másikra; ha emberszámba vesszük Őt; ha tudjuk fogadni azt is. amit nem értünk; ha fölülemelkedünk önmagunkon; ha olyasmikhez ragaszkodunk, amik valóban fontosak; ha képesek vagyunk valódi keresztényekként, zsidókként, muszlimokként, pogányokként, akármikként viselkedni. Ha az egyetlen olyan dolgot tartjuk szem előtt, ami minden vallás, és az egész létezésünk alapja: a szeretet. Tudjátok, ami körülvesz. Legalábbis akkor, ha Te úgy akarod, vagy ha észreveszed, vagy ha gyakorlod. Szerintem érdemes.

yo ho

ma végre egy ilyen mozizós nap van 8) az előbb néztük meg a Thort [Asgard és Skarsgard rulez], előtte pedig a Karib4et végre OO moziban akartam meglesni, de sehol nem adták eredeti nyelven, ez pedig az a film, amit máshogy nem vagyok hajlandó. akármilyen jó is a magyar szinkron, a kalóznyelvet nem tudja visszaadni. elég az hozzá, már a múltkori Karibnál is úgy voltam vele, hogy klassz, szívesen elnézeget és arrr, de mostmár azért ennyi elég. aztán a végére az arcodba vágják a yoho életérzést, és mééég akarod *.* aye! na ez megint így volt. elvoltam, elnézegettem a mozit, örvendtem Fekete Szakállnak, meg hát a régi kedvenceknek, és ennyi. aztán már megint fogják, és odacsapják azt a kellemes, hétköznapi kalózkodást a végére, amitől anno beleszerettem az egészbe. számomra ezekben a filmekben soha nem a cselekmény, a történetszövés meg a kaland volt a lényeg, hanem maguk a kalózok, és maga a kalózélet. a hamisítatlan pirate's life. szóval hiába tudom, hogy legközelebb is ugyanígy lesz, hogy végiglazulom a mozit, és a végére lelkesedem be extra durván... akkor is ide nekem a Karib5öt! OO bring me that horizon...