Megnéztem a Mamát. A Crimson Peak promózása kapcsán sokszor emlegették, hiszen ebben szintén együtt dolgozott Jessica Chastain és Guillermo del Toro. (továbbiakban spoiler alert) Részint talán ezért, részint viszont különben is párhuzamot vonnék szerintem a két film között. Nem csak a megjelenés, a hangulat, a szellemek gyönyörűen ijesztő ábrázolása miatt, hanem... az egész sztori miatt, ami alapvetően teljesen ugyanaz: adott két testvér, akik sok megrázkódtatáson estek át, és ott rekedtek egy kísértetházban, amely egyben az otthonukká lett. Aztán jön egy fordulópont, és vele együtt egy új élet és egy új szeretet a reménye. Az egyik testvér hajlik felé, vágyni kezd rá, míg a másik elutasítja. Addig csak egymásnak voltak, most változás következik és dönteniük kell. Végül az egyik a jövőbe halad, a másik ott marad a múltban. Elszakadnak egymástól.
Különbözik a kor, a cselekmény, a környezet, a testvérek viszonya és igazából a felsoroltakon kívül szinte minden, ám a mondanivaló ugyanaz. Ami pedig fő erénye mindkét filmnek, hogy nem ítél el senkit. Nem foglal állást. Megérti a múlt és a jövő boldogságát is. Megérti azt is, aki a régben maradt és megérti azt is, aki inkább már tovább menne. Nyilván ez utóbbi felé billen a mérleg nyelve. A haladás felé. Ám ha bármiért is megfeddik ez előbbit, az egyedül az, ha az illető magához láncolja a másikat. Azonban valljuk be, sokunk tenne így. Hiszen ezzel összeomlik a világa. Legalábbis ezt hiszi. Pedig akármilyen kemény, ezt meg kell tenni azért, akit szeretünk. El kell engedni. Ha akarata ellenére magunknál tartjuk, többé már úgysem lesz semmi olyan, mint régen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése