Cassandra álma

Vizuális nyelven egy 2007-es Woody Allen filmet néztünk meg. A Cassandra álmát. Tanárunk, akit mi csak Francisnek hívunk, mert hasonlít Coppolára... szóval Ő úgy vezette fel a filmet, hogy ez egy olyan alkotás, aminek minden mondata lényeges. Nincsen benne fölösleg. Nincs benne olyan, ami nem kellene oda. Ami ne volna elengedhetetlen. És nagyon jó, hogy így felkonferálta, ugyanis talán nem tudtam volna megállapítani, mi is benne olyan különös. Mitől olyan precíz, olyan pontos, olyan fokozatos, olyan fontos. Pedig volt neki körítése, nem volt csak tárgyilagos, csak a lényeghez ragaszkodó. Mégis minden fontos volt benne.
A történet két főszereplője egy Londonban élő testvérpár, akiket McGregor és Farrel alakít, és akik kis emberek, kevés pénzzel, de nagy álmokkal. Megveszik maguknak a Cassandra álma nevű hajót, néha kivitorláznak, és boldogok vele, de hát nem eléggé. Aztán bejön a képbe a gazdag nagybácsi. A többit meg nem akarom lelőni.
De az egész vívódás, a feszültség, a szorongás... mind valahogy zseniálisan van megjelenítve. Egyszerűen, emberien, letaglózóan. Így kedves évfolyamtársaimmal egyetemben sokszor hallattunk "ó basszus", "na ne" és hasonló szavakat, nyögéseket. Pedig nem egy hatalmas sztori. Dehát pont ezért mondom mindig, hogy: szinte mindegy, hogy mit. A lényeg, hogy hogyan... Azt meg Woody jól tudja.