Franciázás

Nem tudom, Ti hogyan vagytok vele, számomra a francia drámai és romantikus film olyan, mint a manga: idegbajt kapok tőle, de elismerem. Persze, sok dologgal vagyok úgy, hogy személy szerint nem bírom, viszont egyetértek, hogy értékes. Ezek viszont sarkalatosan ilyenek.
Éppen úgy, ahogy az animék és mangák esetében kiakadok a szereplők kinézetétől, a szimbólumoktól, a nyelvtől, ugyanúgy strokeom lesz a francia mozik hangulatától, jellemeitől, cselekményétől. Direkt jelöltem meg az elején a műfajt is, hiszen a vígjátékaikkal viszont semmi bajom, sőt, számomra alapok Louis de Funesék meg Gerard Depardieuék meg Pierre Richardék és a többiek. Az teljesen okés. De a romantikázás és a drámázás...
Érdekes mód, az amerikaiak sokkal messzebb vannak tőlünk térben, az Ő filmviláguk mégis jóval közelebb áll hozzám. Meglehet, mindez annak köszönhető, hogy nagyrészt az Ő alkotásaikon nőttem, és megszoktam, az életteremmé vált. Lehet.
Aztán ott vannak az angolok, Ők azok, akiket aztán a leginkább magaménak érzek. A filmjeik stílusosak, megcsináltak, hatásosak, közben végtelenül emberiek. Gondolok a Bridget Jonesra, a Wimbledonra, az Igazából szerelemre meg miegyébre. Nálam Ők a favoritok. Más kérdés, hogy az egész kultúrájukért is rajongok... Nade...
A franciákkal nem értem, mi van. Vagy azt nem értem, velem mi van Velük szemben. Tetszik a költészetük, a városaik, az értékeik, a ruháik. De egyszerűen a komoly filmművészeti alkotásaikat nem veszi be a gyomrom. Kiakadok ettől az édes-keserű hangulattól, amit mindig megteremtenek. A karaktereik szörnyen távoliak a számomra. Átláthatatlanok, éppen ezért azonosulni sem bírok Velük. A zenéik túl elszállóak, nem hatolnak bennem mélyre. A látványuk európai, mégis zavaró. A hideg futkos rajtam az egésztől, komolyan.
Ott van a Maradok! Sophie Marceauval. Beültem rá anno MoziÜnnepen, sajnos. Egyszerűen nem értem. Olyanok ezek a filmek, hogy kicsúsznak a kezeim közül. Nem jutnak el hozzám. Nem érzem a lényegüket. Érteni értem, de nem érzem. Amolyan hagyjatok-már-békén effektus.
Hogy mindez miről jutott eszembe? A Szeress, ha mersz c. Marion Cotillardos kis csodáról. Nagyon jó, irtóra meg van csinálva, és egyszerűen kiborít. Kész. Ennyi. Na mindegy.