Live Free avagy akciófilmek rulez

Az imént jutottam hozzá a Die Hard mérgezésem utolsó darabjának megtekintéséhez, a 4.0hoz. Az első hármat élő időben néztem az HBOn, ezt felvételről sikerült. Dehát a lényeg, hogy megvolt. Feelinges a nagy film sorozatokat így egymás utánba lesni, mégha külön-külön ezerszer láttam is az összeset. És rá kellett jönnöm végleg, mennyire bírom az akciófilmeket. Persze, azokat hagyjuk, amiket az RTL meg a tv2 minden évben előrángat, és adják, hogy menjen valami, és amiknek mind már a címéből süt, hogy necces. Én a Die Hard félékről beszélek. Ott vannak a Halálos fegyverek, meg az a pár jófajta Nicolas Cage cucc... ilyesmik, na. Az igaziak. A klasszikus jó-arc főszereplőkkel, az állat, nem erőltetett szövegekkel, a nagy jelenetekkel. És mindenek felett a jó-mindig-győz alaptétellel. És basszus, nem tudom, hogy ki mondta pontosan, de valakit kérdeztek, hogy szerinte nem gáz-e ez a sok gyilkolásos akciómarhaság. Erre az illető azt felelte, hogy amíg a jó győz, addig nincsen baj. Ez így van.
És biztosan van, aki nézi a filmet, és azt mondogatja, hogy jajmár, ilyen nem is létezik, meg hogy na persze, ez kamu, meg mi az, hogy még nem vérzett el, meg hogyhogy még nem fogyott ki a töltény. Gyerekek... olyanokról beszélünk, mint John McClane. Onnantól járna ránk csúnya világ, ha Neki kifogyna a tára, és még egy kocsi se lenne a közelben, amit töltény helyett használ, hogy leszedjen egy helikoptert. Dőljetek hátra, és élvezzétek, ahogy megment minket! Ennyi.

Thomas Gabriel: You're very impressed with yourself, aren't you?
John McClane: I have my moments.

Thomas Gabriel: Nagyon el vagy szállva magadtól, igaz?
John McClane: Vannak nagy pillanataim.