Nem Caroline, hanem Coraline

Mióta olvastam az első cikkek egyikét a Coralineról, hogy Henry Selick meg minden, azóta szerettem volna megnézni. Már moziban is. Végülis oda nem jutottam el, és ahogy telt-múlt az idő, már lassan meg is feledkeztem róla. Aztán újra és újra eszembe juttatta egy-egy plaktá, kép, vagy bármi, amibe belebotlottam, és végül múlt éjjel meg is néztem.

Nos, ha azt hiszitek, hogy a nagy várakozásom magával vonta azt, hogy jobban utánaolvastam, mi is ez, akkor tévedtek. Néha direkt nem tájékozódom előre filmekről, hogy minden teljesen újonnan megismert legyen a megnézéskor. A Coralinenal nem direkt, de szintén így történt. A vége pedig az lett, hogy a várt Karácsonyi lidércnyomás feelingű kedves mese helyett kaptam egy Karácsonyi lidércnyomás feelingű rémmese belövést. Tudjátok, olyan dorogosat. Eleve van egy enyhe baba- és bábufóbiám, mostantól majd gombfóbiám is lesz. Persze, nem arról van szó, hogy ágybavizeltem tőle, vagy ilyesmi, csak... ütött, na. Aki látta, és megpróbálja elképzelni, hogy egy édes, szépen megcsinált kis mesére számított, amikor leült elé, akkor szerintem értheti, miről beszélek. Aki meg még nem látta, az ne egy jópofa gyerekmozira készüljön, hanem Karácsonyi lidércnyomás 2.-re minimum. Csak ültem, és olyan kerek szemekkel néztem a filmet, hogy a gombok cérna és tű nélkül is ott maradtak volna... jájj! Na jó... szóval félretéve az enyhe sokkomat: nagyon remek darab, minden képsora lenyűgöző. A történetről nekem a Mary Shaw story meg az Alma ugrott be a babák miatt, a másik világba menetel meg lehet Narniától kezdve Aliz Csodaországbanig minden. De ahogy Tim Burton is mindig teszi, ez az alkotás is olyan kiválóan ötvözi a már többször látott elemeket, hogy ezzel különállót, egyedit teremt. Azon meg hót meglepődtem, hogy a zenéjét nem Danny Elfman, hanem Bruno Coulais szerezte. Hasonlóan eszményi.